A tél sehogy sem akart elmúlni. Nemcsak élelem, tüzelő se volt. Illetve kevés fa még régről  akadt a kamrában. Ómama behozatta a sparheltet a konyhából a szobába, hogy a főzéssel egyben  fűtsön is. Krumpli sült a platnin majdnem minden nap. Reggelire pirított liszttel főzött  köménymagos rántott levest. A tanyáról hoztak be néha tejet, ünnepi alkalomnak számított. Az ismerős tanyai asszony pénzt nem fogadott el a tejért. Azt mondta, mire kijut vele a sarokra, feleannyit ér majd. (Billiókban számolták az árakat.) Hanem, adjon a nagyságos asszony – mert ez volt a megszólítás – valami szép terítőt vagy ágyneműt, esetleg gyapjúszövetet cserébe. Ómama sóhajtva nyitotta ki a szekrényt. Van itt egy vég sifonvászon, miből mennyit hozna be érte a tanyáról. Hamar megállapodtak, hogy a tejen kívül tojást, tejfölt, homokban tárolt zöldségfélét, és Karácsony előtt egy libát kap a család. Rejtély, hogyan tudták mindezt megtermelni, és megmenteni a fosztogatóktól.

Egy vég vászon különben nagyon sok méter lehetett. Augusztusig, amikor jött a forint, jól őrzött minőségi holmik, hímzések, cipőcsináltatásra való bőr,  meleg gyapjú angol szövet, pehelypaplan, plümó vándorolt ki élelemért a tanyára. Ez volt a cserekereskedelem, amikor a pengőnek már nem volt értéke.