A szegedi ház teraszán dédanyánk fonott vesszőfotelben üldögél, keze ügyében az ezüstfogantyús meggyfa bot. Arra támaszkodik, ha be akar menni a lakásba. Idekinn egész délután dúdolgat. Néha  mérgesen dünnyög maga elé holmi „gyüttmöntekrül”, és ütögeti a rácsot a botjával, amikor közlendője van.

Apánk kidugja a fejét a műhelyből, ahol éppen a biciklijét ápolja. 1952-ben ritkaság, hogy valakinek francia gyártmányú kerékpárja legyen. Az övé az. Könnyű  vázán puha nyereg, dinamós lámpáján a  krómozott búrát saját kezűleg varrott fekete klotthuzattal védi, a nyereg alatt csatos bőrtokban a legfontosabb szerszámokat őrzi, ha netán út közben gyors javításra lenne szükség. A láncot hetenként áttörli olajos ronggyal. A rongy sem akármilyen: kizárólag a saját kiérdemesült habselyem alsónadrágjaiból vágja formára mind a hármat: az olajosat, a fényesítőt, és külön a lámpatisztító ruhát.

Most leteszi a rongyot a favágó tőkére, kilép a terasz alól a napra. Dédanyánkat kérdezi, miért kopog. Hunyorogva veszi tudomásul, hogy alig van már jég a jégszekrényben,  sürgősen ki kell szednie alóla az olvadékvizes lavórt, holnap kora reggel pedig jeget hoznia a jéggyárból. A „gyüttmönt” engedelmes, de cserében  harákolva sercint a bukszus tövébe, jól tudja, hogy a prolitempó dédanyánkat mérhetetlenül fölbosszantja.

Reggel apánk  tápai szatyrot akaszt a kormányra, fél tábla jéggel jön haza. Biciklijét farakásnak támasztja, előszedi a közepesen koszos rongyot, hogy a nagy becsben tartott  járművét szárazra törölje.

Az évek múlásával a bicikli is öregszik. Egy rosszul sikerült túra végén nyolcast kap az első kerekébe, a kerékagyak kikopnak, a pedál lóg, a kormány gumifogantyúja elvásik. Apánk egyre gyengébb, nem tudja kicsavarni a középső részt, nem csoda, a gyári számon ez áll: Torpedo, 1928. Gyengéden letörli a vázról a port, ócska vászonköpenyt terít rá,  nem valószínű, hogy mostanában biciklire ül. Kevesebb a feladata is. Hozzon a piacról birsalmát, menjen el a patikába popsikenőcsért. Nemrég született meg az első dédunokája, végre fiú.  Utódai mostanáig mind lányok. Nincs baja a lányokkal, sőt, hangoztatja, hogy lánypárti, de ha a biciklire néz, csak a fiút tudja rajta elképzelni.

*

Bármennyire szeretett fantáziálni, akkor, 92-ben nem láthatta előre sem a gondosan őrzött járgány sorsát, sem a dédunokája választását. Kis Andris iskolai holmiját később Apókája régi aktatáskájában hordta, németül Mamitól tanult, és a piarista gimnáziumban érettségizett. Most a ferencesek alsóvárosi papneveldéjének lakója, szerzetes lesz. Modern emberek, kapcsolataik a civil világgal nagyon is elevenek. Minthogy Kis Andris érettségi ajándékba a régi biciklit felújítva kapta meg, ha teheti, mindenhová a régi-új járgánnyal kerekezik. Még az is lehet, hogy néhány év múlva kerékpáros lelki gondozó lesz az alföldi tanyákon.