(2010. november 12. péntek. Ezen a napon kaptam Panni beszámolóját. Most előbányásztam egy archívumból.)

Sziasztok!

Elkészült a szöveges beszámolóm Hollandiáról. Egy kicsit hosszúra
sikeredett, szóval nem sértődöm meg, ha nem olvassátok el!

Hollandiai látogatásomat Bálint indítványozta, aki másfél éve lakik kint -
jelenleg Utrechtben. Már augusztusban megvettük a jegyet a novemberi útra,
így rengeteg izgatott várakozás előzte meg az egyhetes nyaralásomat.

Az eindhoveni repülőgép reggel hatkor indult, de pár nappal előtte
értesítettek, hogy a magas utaslétszám miatt két órával előtte oda kell
érni, ez pedig azt jelentette, hogy már háromkor kocsiba szálltunk.
Szerencsére nem egyedül mentem, egy barátom - Márk - is velem tartott, aki
szintén kint lakik már három éve.

A repülőút teljesen elképesztő volt, eleinte nagyon féltem (”Kedves
utasaink, az oxigénmaszkok használata a következő…”), de amint
felemelkedtünk, mélységes nyugalom szállt rám. Az utcalámpák fénye egyre
apróbb lett, és Márkkal azt számolgattuk, hogy egy szegedi vonatjegy drágább
a hollandiai repülőjegynél. Nemsokára már a felhők felett szálltunk, amitől
közelebb éreztem magam az univerzumhoz, és távolabb minden emberi, kicsinyes
gondtól. A természet sokkal hatalmasabb, mint amit mi valaha érzékelünk majd
belőle, és sosem fogunk olyan bölcsen hallgatni, mint ahogy a természet
hallgat uralmának végtelen nagyságáról.  Ez a felismerés egészen meghatott,
és alázatosan figyeltem a felhőtakarót, melyet néhol megvilágított a felkelő
Nap.

Megérkeztünk Eindhovenbe, itt felszálltunk egy buszra, ami elvitt minket a
vonatállomásig. A buszon szinte csak magyarok utaztak, akik az
Eindhoven-Debrecen meccsre jöttek, amitől olyan benyomásom volt, hogy nem is
külföldön vagyok. Útközben óriási stadionokat és csarnokokat láttunk.

A vonat Tilburgba vitt minket, ahol Márk lakik. Ez a város Hollandiának a
délnyugati részén van, és kisvárosnak számít. II. Vilmos király így
vélekedett róla: “Itt szabadon lélegezhetek és boldog vagyok.” Tilburg
iránti szeretetét rengeteg pénzügyi és gazdasági támogatással mutatta ki,
ezért a város számtalan részét róla nevezték el: iskolákat, utcákat, de még
egy focicsapatot is. Amint leszálltunk, megjelent a mikulás lóháton,
fogalmunk sincs, hogy mit keresett ott (Bálint szerint időben el kellett
indulnia, hogy a fontosabb helyekre december elején érkezzen). Márk
lakóhelyéig gyalog mentünk, nem volt annyira sok idő ahhoz képest, hogy a
város egyik végéből a másikba kellett eljutnunk. Mindenütt sorházak és
biciklik, biciklitárolók és bicikli utak. A lakótelep egy kis tavacskával
kezdődött, ahol kacsák fürödtek. Márk egy magas, de keskeny házban lakik,
amit valószínűleg nem találnék meg újra, mert Hollandiában mindegyik ház
magas és keskeny; ugyanúgy néznek ki. Itt minden szobát külföldről érkező
fiatalok bérelnek, főleg lengyelek. Márk persze folyékonyan beszélt velük,
de én egészen megszeppentem, és egy mondatot sem tudtam kinyögni. Egy kis
pihenés után elmentünk biciklizni a környékre, többet között egy Tilburg
melletti faluba, Goirle-be.

Estefelé kimentünk Márk biciklijével a pályaudvarra, hogy végre átmenjünk
Utrechtbe Bálinthoz. A hátsó csomagtartón utaztam, és nagyon élvezetes volt,
hogy nézelődhettem, ekkor még mindig nem tudatosult bennem, hogy külföldön
vagyok, és csupa újdonság vesz körül!

Az utrechti állomás elképesztően fejlett és este tizenegykor is tele volt
emberekkel. Immár hárman indultunk el körülnézni a városban. Sajnos erősen
esett az eső (Márk elújságolta, hogy a hollandok húsznál is több kifejezést
használnak az esőre, amiért ilyen gyakran elered), ezért beültünk egy görög
kocsmába, ahol ouzot ittunk, majd végre letáboroztunk Bálintnál az
Amsterdamsestraatwegen. Örültem, hogy végre megérkeztünk, mert már nagyon
fájt a vállam a nehéz táskától, és meglehetősen kimerült voltam, hiszen
akkor már több mint huszonnégy órája ébren voltam.

Bálint egy másik magyar barátjával lakik itt, és két suriname-i négerrel,
akik egész idő alatt be voltak szívva, és nagyon viccesek voltak. Az
egyiküknek van egy papagája, és legtöbbször vele társalgott. Velem is
megpróbáltak, de szinte semmit nem értettem abból, amit mondtak.

Másnap némi lustálkodás után elindultunk Amszterdamba egy kétemeletes
vonattal. Egy kicsit rossz kedvem volt, mert a Hollandiába való indulás
előtti napon elvégeztek velem az utcán egy jellemtesztet, amiből kiderült,
hogy borzalmas természetem van, érzékeny és labilis vagyok (ráadásul
bebizonyítottam, hogy a tesztnek igaza van, mert elpityeredtem, amikor
kimutatták az eredményt), és emiatt igazán esetlennek éreztem magam ebben a
nagy városban. Angolul még mindig nem mertem megszólalni, és ezt Bálint is
az orrom alá dörgölte, amikor nem mertem kérni a sült krumpli-árusnál. Végül
megtette helyettem ő, és tölcsérben kaptuk meg (egyébként a legtöbb
darabárut tölcsérben szolgálnak fel).

Amíg eszegettünk, leültünk a főtéren, ahol a városháza található. Sajnos épp
felújítás alatt állt, ezért csak egy részét láthattuk. Ezután elsétáltunk a
piros lámpás negyedre, ahol mohó turisták százai bolyongtak. Megtaláltuk a
Oude Kerket, a régi amszterdami templomot, amiről Kundera a Lét
elviselhetetlen könnyűségében tesz említést:

“…*Az utca egyik oldalán házak sorakoznak, széles, kirakatra emlékeztető
földszinti ablakaik mögött utcalányok szobái. A prostituáltak fehérneműre
vetkőzve, párnákkal bélelt fotelekben üldögélnek közvetlenül az ablaknál.
Olyanok, mint holmi unatkozó nagy macskák. Az utca túloldalát hatalmas, XIV.
századbeli gótikus katedrális foglalja el. A kurvák világa és Isten világa
között, mint két országot elválasztó folyó, csípős vizeletszag terjeng*…”

Nagyon imponáló volt, hogy Bálint felhívta erre a figyelmemet, ugyanis ez az
egyik kedvenc könyvem, igazán izgalmas volt körbejárni a templomot, és
azonosságot keresni a regény és a valóság között.

Továbbsétáltunk a múzeum negyed felé, majd betértünk a Van Gogh-múzeumba.
Nagyon drága volt a belépő, de megérte, mert rengeteg híres festménnyel
találkoztunk. Bálint ráismert a lefestett tájakra, így egyes képeknél
hosszas mesélésbe kezdett. Visszatérő alak volt egy öregasszony, hol búzát
arat, hol szövöget, mindig ugyanazzal az arckifejezéssel, ugyanabban a
ruhában. Ekkortájt festette Van Gogh a Krumplievők című képét, ezt is
láthattuk. Nevettünk, mert az egyik képnek az a címe, hogy Három gyökér.
Láttuk a Langlois-híd című képét, ebben a korszakában kezdett el éjszakai
képeket festeni. Mivel ezt a szabad ég alatt tette, állítólag a kalapjára
gyertyákat tűzött, hogy jól láthassa a kikevert színeket. (Tortafejű Van
Gogh!)

A felső emeleteken Monet, Manet, Toulouse-Lautrec, Cézanne képeit láthattuk.
Sajnos részletesebb beszámolót nem tudok erről írni, mert nem ismerem a
festészetet.

Miután kimentünk a múzeumból, sétálgattunk, majd kiültünk egy belvárosi pub
teraszára, ahol megittunk egy-egy sört. Körülöttünk hemzsegtek a biciklisek
- akárcsak Hollandia bármelyik másik részén -, és tanúja lehettem annak,
ahogy egy termetesebb nő felugrik egy másik biciklis csomagtartójára menet
közben. Bálint azt mondta, hogy ez mindennapos dolog, és a gyakorlott
hollandoknak ez meg sem kottyan. Én biztos azonnal oldalra dőlnék! Egyébként
Bálint azt mesélte, hogy Amszterdamban különösen nagy divat biciklit lopni,
mivel szinte teljesen értéktelenné vált amiatt, hogy gyakorlatilag mindenki
így közlekedik, ezért ha valaki felkiáltana, hogy “It’s my bike!”, rögvest
tízen leugranának a biciklijükről.

Betértünk egy hangszer üzletbe is, mivel azt hittem, Bálint lakásán van egy
szintetizátor, amin megmutathatok neki egy dalt, de nincs, ezért megragadtam
az alkalmat, és egy amszterdami hangszerboltban játszottam el! Igazán
hangulatos volt.

Ezt követően már hazafelé vettük az irányt. Egy kicsit lepihentünk a
lakásban, majd belevetettük magunkat az utrechti éjszakába. Éjfél után is
sokan járták a várost, és míg itthon egyedül nem is mernék útra kelni,
Utrechtben az élet ugyanolyan békés éjszaka, mint nappal. Az utakat
csatornák hálózzák be, és a csatornapart mellett régi kereskedésekből
fennmaradt táblákat láttunk.

Hollandiában minden tökéletesen működik, minden összhangban van, mindent
összeköt valami láthatatlan erő, ami egységet alkot az elemek között. Bálint
szerint olyan ez, mint a Tesz-vesz város: mindenkinek meg van a feladata,
itt a zöldséges, ott a postás, amott a hentes, és egyáltalán nem szólnak
bele a másik dolgába, hanem szorgos hangya módjára elvégzik a teendőjüket.
Nekem egy tökéletes város makettja jutott eszembe élethű nagyságban.

Meghallgattunk egy pubban előadott koncertet, ami hihetetlenül profi volt. A
tagjai többször lecserélődtek az előadás során, valószínűleg nem is egy
zenekar voltak, csak elképesztően tehetséges és képzett zenészek
találkozója, akik magas szinten művelték jazztudományukat. És ez csak
átlagos csütörtök este volt egy átlagos kocsmában!

Pénteken a rotterdami állatkertet látogattuk meg. A várost nem is néztük meg
tüzetesebben, ugyanis inkább az iparra összpontosult, mintsem
turistalátványosságokra. Az állatkert hatalmas, délelőtt értünk oda, és
zárásig maradtunk, de így sem sikerült az egészet végigjárnunk. Többnyire
olyan állatokkal találkoztunk, mint a budapestiben, de láttunk okapit is,
aki úgy néz ki, mint egy photoshoppal elkészített zebraféleség. A legjobban
egy bagoly tetszett, aki szabályosan jobbra, balra, majd rám nézett a buta,
kérdő szemeivel. Kicsordult a könnyem, olyan vicces látvány volt! Bálint
tetszését leginkább az ecsetfülű disznó nyerte el, egész portfóliót
készített róluk. Az állatkert kontinensekre volt bontva, de így is nehezen
igazodtunk ki ezen a hatalmas területen. Külön épület szolgált az óceánban
élő állatok megtekintésére, ahol egy alagúton mentünk végig, így felettünk
úszkáltak a cápák, ráják, teknősök és mindenféle színes halak tömkelege.

Nagyon elfáradtunk és megéheztünk a hosszú látogatás alatt, ezért hazafelé
menet török pizzát ettünk, ami hasonlít a gyroshoz, de sokkal pikánsabb és
fűszeresebb annál. A vonatról Goudában szálltunk le, ahol még gyorsan
körbenéztünk, majd visszamentünk a lakásba és nagyon mélyen aludtunk!

A másnapi tervünk az volt, hogy Márkkal együtt elbiciklizünk Bodegravenbe,
ami Utrechttől harminc kilométerre van. Mivel Márknak nem volt biciklije,
ezért meg kellett várnunk Bálint egyik holland barátját, aki tudott hozni
egyet, de mire ez megvalósult, ismét ömleni kezdett az eső, és elmosta a
fantasztikus tervünket. Így ez a nap inkább szórakozással telt. Jártunk a
Belga Sörházban, több mint százféle sör közül választhattunk. Megkóstoltam
egy belga gyümölcsös sört és egy amerikai kávés sört (az utóbbi nem volt
valami finom). Az utrechti piacon kibbeling nevű halat ettünk, ami tipikus
holland étel. Valójában ezek apró rántott halak, amihez különleges, kapros
szószt adnak.

Délután felmentünk Bálinthoz a holland barátjával együtt, akiről kiderült,
hogy tud gitározni, és mivel Bálint magyar lakótársa megszállott zenész,
mindenkinek jutott valamilyen hangszer. A sörök és a zenélés hatására
sikerült levetkőzni az angol beszéddel kapcsolatos gátlásaimat, és egész jót
csevegtem a holland sráccal!

Este találkoztunk Ági Utrechtben megismert barátjával, Bouke-val, akivel
aztán együtt mentünk bulizni az Ekko nevezetű klubba, ahonnan csak hajnalban
mentünk haza.

Vasárnap Bálinttal Vleutenbe bicikliztünk. A héten először sütött ki a nap,
nagyon tiszta volt a levegő, és ahogy száguldottunk a bicikliutakon, úgy
éreztem, mindig itt szeretnék lenni, távol Kelet-Európától és attól az
általános rosszkedvtől, amit a megélhetőség hiánya és az állandó aggodalom
okoz. Amikor megérkeztünk a vleuteni kastélyhoz, szerettünk volna bemenni,
de sajnos csak meghatározott időszakonként lehetett ezt megtenni, és sokat
kellett volna várnunk a következő belépésig, így “csak” a kertbe mentünk be.
Ez a hatalmas udvar gyönyörűen ki volt építve, hattyúk úszkáltak a tavon, a
csatornát meg békalencse borította, de olyan sűrűn, hogy a víz nem is
látszott. A kastély Artúr király kastélyára emlékeztetett, monumentális és
gyönyörű volt. Sütkéreztünk a napon, és magamba szívtam a hely összes
pozitív energiáját. Olyan volt, mint egy földön túli álomban, ahol minden
rossz tulajdonságom értelmet nyer, és javíthatok rajta vagy gyakorolhatom a
mérséklését.

Késődélután még sétáltunk egyet Utrechtben, hogy elköszönjek a várostól,
ugyanis másnap kora reggel indult vissza a gépem. Egy kicsit izgultam, mert
ezúttal egyedül kellett végigcsinálnom ezt a komoly procedúrát. Főleg az
táskaellenőrzéstől féltem, egy kicsit megalázónak tartom, hogy feltételezik
rólam, hogy terrorista vagyok, akármennyire is szolgálja ez az én
biztonságomat is, de nem volt semmi baj. A visszafelé út még szebb volt,
ugyanis sokkal derültebb volt az ég. Leszálltunk, és a légi utaskísérő
elköszönt tőlünk:- Hölgyeim és uraim, üdvözöljük önöket Budapesten. Saját biztonságuk
érdekében maradjanak mindaddig ülőhelyükön biztonsági övükkel becsatolva,
míg az erre utaló tabló világít és repülőgépünk a végleges parkolóhelyére
beáll. Mobiltelefonjukat a hajtóművek leállításáig hagyják kikapcsolva,
illetve dohányozni majd csak a terminál épületén tudnak. A repülőgép
kapitánya és személyzete most búcsúzik önöktől, köszönjük, hogy ma minket
választottak, reméljük, kellemesen telt az útjuk, és hamarosan viszontlátjuk
önöket akár más járatainkon is. Nagyon kellemes magyarországi tartózkodást kívánunk önöknek, további szép napot, biztonságos haza utat, viszontlátásra!