Miska bácsi tanította énekkaron ezt a Kodály-kórusművet. Lehettünk úgy nyolcvanan az egész iskolából. Nagyon fegyelmezetlen társaság voltunk, sokszor sajnáltam öreg énektanárunkat, aki valósággal könyörgött, hogy figyeljünk, nyissuk ki a szánkat, álljunk közel egymáshoz, de ne tehénkedjünk a másik vállára. A szopránban énekeltem, bár a többi szólam is benne volt a fülemben. Sokszor elkezdtük a dallamot: Zöld erdőben, sík mezőben… -Állj! – Miska bácsi leintette a kórust. – Azt, hogy „sík”, egyszerre ejtsétek, máskülönben a sok „s” hangtól csikorog a nóta. Felütésre kezdjétek. Zöld erdőben, s-sík mezőben… Állj! Mostantól úgy énekeljétek, hogy: zöld erdőben, zöld mezőben… Csudák csudája, így jobban hangzott. Megváltozott szöveggel szebben szólt a dal.
Volt még egy buktató: Kék a lába, zöld a szárnya, jaj, be gyöngyen jár. Itt a - nya – jaj – be. Elmosódott az egész, összevissza ejtettük a fontos szavakat. Miska bácsi új lendületet adott a karnak. A „szárnya” után kis levegővel hangsúlyos „jaj-be”, utána erős nyomatékkal ejtsétek, hogy „gyöngyen” . Más bajai is voltak az artikulációnkkal, nem emlékszem pontosan, csak erre a két mozzanatra. Miska bácsi minden kórust harsogtatni szeretett, lábával dobbantott, mondhatni, ritmus-szekciót képviselt vele. ( Bejött a stílusa a Berzsenyi szövegére írt másik Kodály-műnél: Forr a világ bús tengere, ó, magyar.)
Megküzdött az eredményért. A szegedi általános iskolák énekkarainak akkori (52-es vagy 53-as) vetélkedőjén helyezést kaptunk, nem emlékszem, hanyadikok lettünk. Remélem, túl ezen, sok énekkarosnak nyitva maradt a füle a zenére.
Szépen, finoman, persze Miska bácsi különös hangsúlyai nélkül így szól egy váci középiskola kórusa:
