Ez egy német mondás, anyukám idézte igen gyakran, persze németül, csak hogy bosszantson. Régebben is annyi mindentől tudtam csalódottnak lenni. Most például egy vágyva vágyott könyv „esett rosszul”. Igen: Az irigység. Megtudtam, hogy a szerző – Schoeck – szerint kivétel nélkül mindenki irigy, (tehát én is),  csak a különböző társadalmakban különféleképpen kezelik a jelenséget.

A szerző végigveszi a természeti népek, amerikai indiánok, afrikai törzsek szokásait, szólásait, követelményeit, viselkedési modelljeit az irigység beismerésére vagy elfedésére. Nem tart földrajzi, vagy pszichológiai, vagy más  tetszőleges rendet, ontja a példákat,  hogy miket képesek egymástól irígyelni az emberek. Megjegyzi egy helyen, hogy a téma szisztematikus áttekintése fontos feladat lenne a gyermeklélektan, a pedagógia és a pszichoterápia számára. Nagyjából az első kétszáz oldal szól erről.

Az irigy viselkedést más bűnökhöz köti, a Bűn és bűnhődés nyomasztó társadalomképe egy mennyország Schoeck pszichológiai ásatásaihoz viszonyítva. Bizonyos szépirodalmi példákat vesz elő:  Melville Billy Buddját a végsőkig kivesézi, abban a mélységben, ahová leás (a szépírót is lekörözve), kimutatja, hogy Budd maga a sátán, ámde kártékonyságának csírája mindenkiben benne van. Mindez jó száz oldalon ömlik az ember nyakába, hanem a következő háromszázat már nem tudom elolvasni. Először a filozófia, aztán a politika, aztán mindenféle társadalmi mozgalmak szemszögéből mutatja be az irigység jelenlétét az emberiség életében. (Olvasás közben akár saját országunkra is vethetünk egy pillantást, ahol többek között a nemzeti irigység legitimálása folyik.) Végül azt sugallja, az irigység alapvető antropológiai jegy, nem lehet kiirtani.

Bocsánat, bocsánat. Ez az olvasmány kifogott rajtam. De ha valaki úgy érzi, képes lesz átrágni magát e hatszáz kemény oldalon, szívesen elküldöm a könyvet.