Heti beszámoló

Január 20. Ma délben kicsit olvadni kezdett, és a fenyőágak között világosság derengett, mintha a Nap akarna kisütni. A korlátnak dőlve nézegettem a havas udvart, és egyszerre fölhangzott valamilyen madár csivitelése, a télen először. Talán egy cinke örült a fénynek? Átnéztem a madarászok honlapját, de nem találtam utalást hasonló jelenségre. Biztos keveset vagyok kinn, azért éreztem különösnek.

*

 Díjnyertes természetfotós mondja: – Egy erdő széli etetőhelyen fotóztam a madarakat, amikor meghallottam, hogy csettegve figyelmeztetik egymást. A kígyóra beljebb, a hangot követve bukkantam rá – mesélte Bence. A hüllő körül két-három kolibri is repkedett, de tartották a biztonságos távolságot. – A hideg miatt a kígyó rendkívül lassan mozgott, a kolibrik viszont gyorsak voltak – tette hozzá Bence. Képét a Share The View nemzetközi természetfotó-pályázaton a legjobb madárfotónak járó elismeréssel díjazták.

https://www.facebook.com/BenceMatesPhotography

 Január 21. Ágnes napja.  Az időjós szombaton még azt ígérte, hogy kedden enyhe idő, és legfeljebb kicsi eső várható a környékünkön. Ma este sokkal zordabbat mondott holnapra. Nem halasztható tovább a vásárlás, akármilyen síkos lesz, be kell mennünk Dorogra.

*

Kedvem támadt belenézni a Századvég c. folyóirat legutóbbi számába. Beírtam a keresőbe, elő is jött, de alatta egy még érdekesebb kínálkozott: Szerb Antal: Századvég c. novellája.

http://epa.oszk.hu/00000/00022/00578/18065.htm

Először csak egy jó beszólás tűnt föl, amikor is Oscar Wilde egy számomra ismeretlen nevű költőnek azt mondja: „Én csak akkor hazudom, amikor beszélek, de Ön akkor is, ha hallgat.” Szenzációs. Több helyen lehetne manapság bevetni, mint elsőre gondolnánk. Na, de tovább az elbeszélésben: három részeges irodalmár a század végén divatos misztikus elragadtatásokat jól lebecsüli, majd próbaképpen egy-egy kártyalapot hazavisznek, hogy adott időben megnézzék, mit mutat. Kettőjük lapján ugyanaz a kép áll: harmadik társuk halott. Ijedten kocsiba ülnek, Johnson lakására hajtatnak, és tényleg, Johnson halott… Ahogy ez meg van írva, valami fantasztikus. Több évtizedes történet, és máig eleven. Sőt. Egyre elevenebb. Spirituális jósok és léleklátók egész tévécsatornát kapnak. Micsoda világ jött elő megint? Nem előre halad az idő, hanem hátrafelé?

 Január 24. Azt gondoljuk a szüleinkről, hogy tökéletesek voltak, mindent megtettek stb., stb. Ez teljesen igaz. Mindent megtettek a saját korlátaikon belül. Ha most megpróbálom egyeztetni az itt következő nevelési tanácsadó kitételeit a saját kamaszkorom emlékeivel, az derül ki, hogy rossz nevelést kaptam. http://www.kamaszpanasz.hu/hirek/szuloknek/4980/Gyermek-neveles

Most mit csináljak? Magam nem „neveltem” a szó hagyományos értelmében, se büntetés, se számonkérés, se feltételekhez kötött jutalom nem volt az eszköztáramban. Éltünk, együtt. Több derűvel mint bosszúsággal.  Mégis lehetnek rossz emlékei  a saját gyerekemnek. Talán a helyükre tette már a dolgokat.

 Január 25. Mostanában alig olvasok. Esténként filmeket nézünk, legújabb szerzeményünk a Scorsese-sorozat: A blues. Véletlenül a sorozat legjobb darabjával kezdtük, Clint Eastwood  nagy öregekkel beszélgetett: David Brubeck, Ray Charles, még vagy tízen stílusokat és korabeli élő adásokat felidézve mutatták be a zongora-bluest. A sorozat többi része sajnos, nem ilyen átütő. Végigszenvedtem a Memphist, B.B.King egy másik részben magával ragadott, bár a jópofa kiszólása: „Ha csak egyszer lennél fekete, sose akarnál újra fehér lenni”, túlmutat a zenén.

Szégyen, hogy milyen keveset ismerek egy történelmi nép múltjáról, a jelenéről szintúgy. Ráadásul regényes az a kevés is. Igaz, Mikes Kelemen csak a nénjét találta ki, a napi keservei akár blogszinten, reálisnak látszanak. Az Egri csillagok nem mondható szociográfiának, ugye. Nagy történelmi kihagyás után feltűnik Orhan Pamuk a Boszporusz semmihez sem hasonlítható, mozgalmas csillogásával, s ami hasonlít, az a megértő szeretet, amilyennel mindenki ragaszkodik a gyerekkori emlékeihez.

Még decemberben fogtam egy törököt: Oya Baydar regényét, a Macskakaparást. Sokáig nem igazodtam el rajta, miről is szól voltaképpen, mit kell ebből komolyan venni, és miért kellett alig hihető mesébe csomagolni a török emigránsok nem valami vidám történetét.

Oya Baydar olyan velemkorú lehet, most neves újságíró a hazájában. Egyetemista korában a radikális baloldali ifjúsági szervezethez csatlakozott, és ahogy nálunk is, a hallgatók ideológiai viták és eszmék ütköztetésével próbálták tisztázni a nézeteiket. Mi helyes, mi erkölcsös, hová legyünk, mivé legyünk… A diákéletbe beleszólt a politika meg a történelem. 

A wikilexikon mondja: „Az 1968-as franciaországi diáktüntetések hatására Törökországban is forrni kezdett a levegő, a diáktüntetések eldurvultak, jobb- és baloldali diákszervezetek az utcákon csaptak össze. Radikális marxista fiatalok megalapították a Devrimci Gençlik (Forradalmi Ifjúság) elnevezésű szervezetet, tagjai (köztük sok kurd szeparatista) bolgár és szír kiképzőtáborokban készültek a hatalomátvételre.^[27] A jobboldalon a radikális katona, Alparslan Türkeş ezredes Nacionalista Cselekvés Pártjának ifjúsági szervezete, az Ülkücü Gençlik (Idealista Fiatalok) kegyetlenkedései híresültek el; a katonai jellegű szervezet tagjait Bozkurtlar azaz Szürke Farkasok néven ismerték…”

Minderre Oya Baydar regényében csak következtetni lehet. A diáktüntetések miatt csoportjuk emigrációba kényszerül, Németország különböző városaiban telepednek meg. Mindegyiküknek van otthonról hozott macskája, ők leveleznek egymással „szagüzenetek” segítségével, és összefoglalják gazdáik érthetetlen,  józan macskai ésszel nem igazolható cselekvéseit. (Szaglevelét a feladó a látogatóba induló emigráns ruháján, táskáján helyezi el.)

1992-ben a baloldali török csoport látva a szocialista rendszer összeomlását, átértékeli fiatalkori hitét, és hazatérést fontolgat. Egyikük macskája szaglevelében értesíti a többieket gazdája öngyilkosságáról, ő maga marad a németek között mint kikötői kóbor macska. Ráadásul a török hatóságok ugyanebben az időben kiirtatják a fővárosban elszaporodott macskapopulációt, és bizonyos szaglevelekből arról is értesülhetünk, hogy a hazatérő társaság megbizonyosodott róla, miszerint a béke meg az otthonosság csupán ábránd.

*

Most olvastam: Méray Tibor: Búcsúlevél.  1958-ban megfogalmazza, hogyan kerítette be és csapta be a Párt a benne hívőket.

http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=-1&docId=76&secId=7975&qdcId=3&libraryId=-1&filter=M%C3%A9ray+Tibor&limit=1000&pageSet=1

Körülbelül úgy jártak az eszméért küzdők, mint Oya Baydarék, az emigránsok.

*

2012. decemberében itthon is megszólaltak a diákok. Nem olyan véres dolog, mint a fentiek, de figyelemre méltó. A fiatal oktatók  melléjük álltak. http://index.hu/video/2012/12/18/a_diakok_nem_alkudoznak/

A tárgyalások folytatódnak.

Cinke
   
     Éhség madara,
     tél cinkéje,
     dér hull, zúzmara,
     fák fehér vére.
  
     Borzong a bokor
     tőled, reszket.
     Szél fúj, magot szól
     a kóró, ezret.
   
     Lábaid nyomán
     csupa csillag
     estére a táj:
     de jó, hogy itt vagy!
   
     De szeretek én
     várni veled,
     amíg ideér
     a vén Kikelet!
   
     Madarak fénye:
     láng vagy! tűz vagy!
     Európához
     halálig hű vagy.
   
  
 Dudorászó
   
     Telihold, te fogyó,
     te zúzmarát hozó,
     télnek árulkodó
     jeges fagyalbogyó,
                   telihold, te fogyó!
   
     Lobbanj piros ének,
     hadd melegednének
     az aggok, a vének,
     a deres legények,
                  lobbanj piros ének!
   
     Dermeszd fagy a könnyet,
     ha majd elköszönnek
     útjuk legyen bársony:
     segítsd őket álom
                  át az elmúláson!
                                       
                                   Utassy József versei

Kedves Klári!

Megjöttünk Ibafáról, ahol csináltam egy fényképsorozatot, íme.

Egy kis beszámolót is kerekítek hozzá.

Ibafa nagyon kicsi, és nincs benne térerő. A Pannon Volán indít oda járatokat, tömegközlekedéssel csak velük érhető el, szombaton egyszer, vasárnap kétszer, munkanapokon kicsit többször.

Ha az ember leszállt a buszról, rögtön Ibafa közepén találja magát, a főtéren, ahol a templom, az ex-kocsma és az amellett jelenleg üzemelő  buszkocsma és vegyesbolt található. A főtérről lehet menni:

1) visszafele Almamellékre (illetve Horváthertelendre vagy Csebénybe, ezek Ibafához hasonlóan zsákfaluk),

2) balra fel, a temetőhöz,

3) egyenesen előre, az út bal oldalán van a híres pipamúzeum, és a község művelődési otthona,

4) jobbra le, az alvégre - ott még sose jártam.

Á…hoz egyenesen előre kell menni elég sokat, úgy 800 métert, ő már szinte az erdőszélen lakik, a falu utolsó házainak egyikében, ahol az aszfaltút rémes állapotban van, tekintettel a fakitermelésre - nem a pótkocsis megrakott teherekhez tervezték. Na meg az idővasfoga.

A könyvtárban rendszeresen lehetett internetezni, de jövőre nem biztos, hogy futja rá az önkormányzatnak. Majd meglátjuk, mi lesz.

Puszi:

S...

A szegedi ház teraszán dédanyánk fonott vesszőfotelben üldögél, keze ügyében az ezüstfogantyús meggyfa bot. Arra támaszkodik, ha be akar menni a lakásba. Idekinn egész délután dúdolgat. Néha  mérgesen dünnyög maga elé holmi „gyüttmöntekrül”, és ütögeti a rácsot a botjával, amikor közlendője van.

Apánk kidugja a fejét a műhelyből, ahol éppen a biciklijét ápolja. 1952-ben ritkaság, hogy valakinek francia gyártmányú kerékpárja legyen. Az övé az. Könnyű  vázán puha nyereg, dinamós lámpáján a  krómozott búrát saját kezűleg varrott fekete klotthuzattal védi, a nyereg alatt csatos bőrtokban a legfontosabb szerszámokat őrzi, ha netán út közben gyors javításra lenne szükség. A láncot hetenként áttörli olajos ronggyal. A rongy sem akármilyen: kizárólag a saját kiérdemesült habselyem alsónadrágjaiból vágja formára mind a hármat: az olajosat, a fényesítőt, és külön a lámpatisztító ruhát.

Most leteszi a rongyot a favágó tőkére, kilép a terasz alól a napra. Dédanyánkat kérdezi, miért kopog. Hunyorogva veszi tudomásul, hogy alig van már jég a jégszekrényben,  sürgősen ki kell szednie alóla az olvadékvizes lavórt, holnap kora reggel pedig jeget hoznia a jéggyárból. A „gyüttmönt” engedelmes, de cserében  harákolva sercint a bukszus tövébe, jól tudja, hogy a prolitempó dédanyánkat mérhetetlenül fölbosszantja.

Reggel apánk  tápai szatyrot akaszt a kormányra, fél tábla jéggel jön haza. Biciklijét farakásnak támasztja, előszedi a közepesen koszos rongyot, hogy a nagy becsben tartott  járművét szárazra törölje.

Az évek múlásával a bicikli is öregszik. Egy rosszul sikerült túra végén nyolcast kap az első kerekébe, a kerékagyak kikopnak, a pedál lóg, a kormány gumifogantyúja elvásik. Apánk egyre gyengébb, nem tudja kicsavarni a középső részt, nem csoda, a gyári számon ez áll: Torpedo, 1928. Gyengéden letörli a vázról a port, ócska vászonköpenyt terít rá,  nem valószínű, hogy mostanában biciklire ül. Kevesebb a feladata is. Hozzon a piacról birsalmát, menjen el a patikába popsikenőcsért. Nemrég született meg az első dédunokája, végre fiú.  Utódai mostanáig mind lányok. Nincs baja a lányokkal, sőt, hangoztatja, hogy lánypárti, de ha a biciklire néz, csak a fiút tudja rajta elképzelni.

*

Bármennyire szeretett fantáziálni, akkor, 92-ben nem láthatta előre sem a gondosan őrzött járgány sorsát, sem a dédunokája választását. Kis Andris iskolai holmiját később Apókája régi aktatáskájában hordta, németül Mamitól tanult, és a piarista gimnáziumban érettségizett. Most a ferencesek alsóvárosi papneveldéjének lakója, szerzetes lesz. Modern emberek, kapcsolataik a civil világgal nagyon is elevenek. Minthogy Kis Andris érettségi ajándékba a régi biciklit felújítva kapta meg, ha teheti, mindenhová a régi-új járgánnyal kerekezik. Még az is lehet, hogy néhány év múlva kerékpáros lelki gondozó lesz az alföldi tanyákon.