Nov.11.
Ma 11-re volt időpontom a pedikűröshöz. Mondtam is neki, amikor befészkeltem magam a kezelőszékbe, hogy most aztán valami nagyon jónak kell történnie, mivel 2011.11.hó 11-én 11 órakor szerencsét jósolnak a kártyajósok a kávézaccelemzők, de még a meteorológusok is. Panni elhozta a könyvemet a Helikontól, várom, hogy kijöjjenek vele.
Nov.12.
Magyar ember nem szeret adózni. Eddig is mindenféle tervvel borzongatták az idegeinket, mint például ingatlanadó, autósok kötelező biztosításába beépített baleseti adó, satöbbi. Egyet szívesen támogatnék, de idehaza még nem aktuális:
http://www.hir24.hu/gazdasag/2011/11/12/jon-a-karacsonyfaado/
Évek óta kicsi műfenyőnk van, K. tiszte a díszítés, szinte nem is látszik, miből készült, olyan gazdagon rakja fel a százéves gömböket, boákat, egyebeket. Minden darab a gyerekkorból származik, az évek alatt bővült a gyerekek, unokák kézműves „alkotásaival”. Feldíszítve, kivilágítva olyan a kis fa, mintha évtizedek karácsonyai léptek volna elő a múltból. A hétköznapokon távolról figyelő szeretet, gyengédség, gondoskodás jelképei.
Nov.13.
Elmentek a gyerekek. Vittek almát, befőttet, nagyon szerényen, pedig adtam volna többet szívesen. A két unokánk már a maga életét éli, nehéz az időnket összeegyeztetni. A karácsony se úgy lesz, mint máskor. Tervezem, mivel, hogyan lehetne emlékezetessé tenni az év utolsó napjait. Ne érezzék kötelező körnek, viszont érezzék jól magukat. Kidolgozásra váró ötleteim vannak. Gyertek haza, ludaim!
Nov. 14.
„Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen.”(József Attila.)
Ha valaki költő, beszámolhat ilyen élményéről úgy, hogy mások is magukénak érezzék. Ámde, ha valaki nem költő, csak úgy rámered önmagára, és megért valamit, hogy jé… az egy hülye mások szemében.
*
Irodalomértők a blogtéren: - Most veszem észre, hogy Vavyan Fable jobb író mint Jókai.
-Hogyhogy?
- Rövidebb regényeket ír.
Az írások színvonalához olvasói színvonalnak kellene társulnia.
*
Találtam egy viccet: http://miertazert.freeblog.hu/archives/2011/10/17/Vicc/
Spontán fölnevettem, pedig nem is akartam. Akkor miért nevettem?
Nov. 15.
Most ment el a doktornő. Minden rendben. Mégse vagyok jól. Lehet, nem engem kellene gyógyítani, hanem a világot körülöttem.
*
Vigasz az ÉS, benne E. mester.
„Az írást is meg kell tanulni, az is szakma, de talán linkebb, mindenesetre nem okvetlenül kellenek tanárok a tanuláshoz, de a zenészembereknek mindig vannak tanáraik. Említsük meg tisztelettel őket, elsősorban Miklós szüleit, nem mint szülőket, hanem mint zenészeket, immár zenészkollégákat, Ramos Mária hegedűst és id. Lukács Miklóst, bár minthogy azt gyanítom, körülbelül egyidősek lehetünk, ezt az idősebbet nem hangsúlyoznám, ott ült éveken át napi hat órában a fiával, és gyakorolt és magyarázott és mutatott: átadta a tudását: így működik a kultúra: tudás, önfeláldozás, munka, szeretet; és aztán a tanár tanárok: Szakály Ágnes és Gerencsérné Szeverényi Ilona. Megemlítem még Gőz László, a BMC, a Budapest Music Center vezetőjének a nevét, mert ha kortárs zenéről, zenekiadásról esik szó, akkor róla is szó van. Álmodozó ember, anélkül nincs realizmus.”
Jegyezzük meg:
Első: „az írást meg kell tanulni, az is szakma”.
Második: A zenész apa ott ült fiával napi hat órában, gyakorolt, magyarázott és mutatott. „Így működik a kultúra. Tudás, önfeláldozás, munka, szeretet”. (Az én apám éppen így volt tanár az iskolában és otthon apa, bár nem írt és nem muzsikált világraszólóan.) Most halottak napja után a fejfáján új fehér selyemszalagot találtunk: az 1961-ben végzett osztálya látogatta meg az ötvenedik évfordulón.
Harmadik megjegyezni való: „álmodozó ember, anélkül nincs realizmus”.
Nov. 16.
Nem is fáj annyira a műtét helye, mint számítottam rá. Elég jól aludtam, de kissé nyomasztó álmokat láttam. Először azt álmodtam, hogy Coelho-színvonalú szövegekhez kell fülszövegeket írnom. Mindegyikben azt variáltam, hogy ’ a kamasz gyermek belső fejlődésében rádöbbent valamire’… Uhh, de jó, hogy már nem feladatom az ilyesmi. Aztán meg visszaaludtam még hajnalban, és azt álmodtam, hogy nyaralni vagyunk valami KISZ-táborban a nászasszonyomékkal. Ők nagyon jól érzik magukat, minden nap elgyalogolnak a töltésen egy meleg vizű tóhoz úszni. K. viszont szorong és mérges. Próbálok egy bokor sűrű árnyékában olvasóhelyet eszkábálni neki, de nem fogadja el, csak dühösen lézeng, elmenni se akar.
*
Ha még Pesten élnénk, ott, a Belvárosban, ahol öt évig:
http://asiafan.hu/archives/2011/11/15/Japan_Filmnapok_es_Anilogue/
Már Óbudáról se tudnék bevánszorogni.
