Ezt a címet azért írtam ide, mert nem tudok elszakadni az előző posztban idézett Esti kérdéstől, és főként Nemes Nagy Ágnestől. Felváltva olvasom NNÁ esszéit és Illyés Gyula naplójegyzeteit. Illyés Gyula 1974 februárban írja:
„A rossz írás zülleszt. Vannak már első megízlelésükre nyilvánvalóan kotyvalék művek, melyek valamilyen anyaguk révén mégis abbahagyhatatlanul végignyeletik magukat velünk. Az ilyenek kiváltképp züllesztenek, fertőznek, széles körben, még rajtunk át is. A rossz író bacilusgazda.”
Később lejegyzi, hogy gyakran vált szót Aczél Györggyel, közeli szomszédjukkal. Kádár János néhány portával arrébb lakik. Aczél többször kapacitálja, hadd hozza el látogatóba Kádár elvtársat, sok mindenről tudnának eszmét cserélni. Egyszer aztán létrejön a találkozás. Illyés írja:
„Itt az alkalom. Elmondtam, ami meg volt szerkesztve a fejemben. Az emberiség a remélt nagy közösség helyett (ahogy a századvég remélte) nemzeti közösségekre tagolódik. Minden azon fordul meg, milyen tartalmuk lesz ezeknek: olyan-e, amilyet Hitler töltött bele, vagy amilyet a humanista-szocialista mozgalmak ápoltak. A magyar népnek nincs közösségi tudata. A mi „szélárnyékos” időnket kellene fölhasználni, hogy pótoljuk. Hogy még a propaganda eszközeit is nemes célra használjuk. Ezt én tán már rögeszmésen csinálom, de szellemi életünk bénasága ösztökél rá. Mert mi lesz, ha egyszer az ország tudatára szorulunk. Ha a köröttünk tomboló nacionalizmus kelt visszhangot nálunk, az ő indulatukhoz hasonlót keltve nálunk is. Ceauşescu legutóbbi beszédében például a román filmeseket és írókat Mihail Viteazulnak, mint az első „országegyesítő”-nek megünneplésére szólította föl. A múltat nem így kell „bevallani”, se nekünk, se nekik. Milliós magyar nyelvű tömegek vannak, akik sehonnan nem várhatnak támogatást (s vigaszt), csak tőlünk. Ez szocialista kötelezettség is.
Veszélyes – ez volt a válasz –, amit a mai román vezetők csinálnak. Veszélyes magára a román népre is. Nekünk rájuk, a román népre is gondolnunk kell.”
A politikus gondolkodásmódját nem lehet összeegyeztetni a született humanistáéval. Ezen kívül Illyés a jövőbe látott.
November 4.
Polcz Alaine sok munkáját olvastam. Az Asszony a fronton megrázó. Milyen is még? Szégyenkezem, hogy az életem sokkal kevesebb drámába sodort, és még van képem elolvasni, mások mit éltek át.
http://www.polczalaine.hu/index_elemei/Page7198.htm
Ez is biztosan nagyon érdekes. Még nem olvastam, pedig az álmokról szeretek elgondolkodni. Sokszor álmodom, mindig színeset, sokszor nyomasztót. A visszatérő álmaim többnyire ugyanott játszódnak, sőt a színeik is azonosak: szürke, fehér, okkersárga vagy fakó vöröses homályban derengenek, de nem mindig ugyanazok a „szereplőik”. Amikor anyukám meghalt, jó egy évig álmodtam mindenféléket vele. Állítólag az álommunka segíti az elszakadást, a feloldozást, mert akármilyen jók vagyunk, akaratlanul sértő lehet az őszinteségünk, de még a bizalmunk is. Elmondjuk a nézeteinket, az elveinket, és ha nem találunk visszhangra, kész a félreértés, a megbántódás, mély szakadék nyílik meg közöttünk, örökre úgy marad. Összerakom majd azokat az álmokat, amelyeket anyukám halála után álmodtam. A legtöbbet még akkor reggel lejegyeztem.
http://www.polczalaine.hu/index_elemei/Page328.htm
Mégis inkább ezt a linket hozom ide. Meg lehet ismerkedni Polcz Alaine egész életével, munkáival, munkásságával, élni és halni tudásával.
Néha rosszul érzem magam csak úgy, lefekvéskor. Kérdezem magam, vajon felkészültem-e a halálra. Hiszen meghalhatok akár álmomban. De nem hiszem, hogy ekkora szerencsém lenne. Félek a fájdalomtól, a fuldoklástól. Félek, hogy sötét hideg üregbe fogok zuhanni, és a zuhanás a sötétben örökké tart. Tudom én, hogy másnak más képzetei vannak a túlsó világról. Csakhogy azok nem az enyémek.
Polcz Alaine a hospice kitalálásával és elterjesztésével sokat próbált tenni és tett is a halál közelébe jutott betegekért. Úgy rémlik, mégsem a haldoklók, hanem az élők profitáltak belőle.
November 5.
Illyés Gyula másképpen látja a Kháron ladikján kis esszékötetében:
„Jól meghalni, hozzátartozóink oldaláról nézve a dolgot, semmiképp sem lehet. Holtában még a király és a tegnap még körülrajongott filmdíva se más, mint egy rakás gyorsan eltakarítandó, bűzlő szemét.
Mindezen enyhíteni csak azoknak van némi módjuk, akiknek napjaira, mint mondani szokás, a halál előreveti árnyékát. Vagyis legnagyobbrészt az öregeknek. A magára adó öreg egyik legszebb elégtétele az elmúlás megaláztatásával szemben, ha távozása rettenetét környezete számára tompítani képes.
Ezt szolgálják ezek a sorok.
Jól közeledni tehát végnapjainkhoz – udvariasság. A megöregedés illemtanának fővizsgája, hogy miképp húzzuk be magunk után az ajtót. Miképp tűnünk el a függöny mögött, mely groteszk komédiánkat befejezi. Erre azzal a meggondolással kell fölkészülnünk, hogy még egy pillangó halála is botrányos ellentmondás.”
*
Most láttam egy portréfilmet Robert Hammerstielről a Duna tévén. Milyen érdekes festő, és milyen energikus ember! Egészen a hatása alá kerültem. A fametszetei különösen érdekesek, megrázóak. Ezekkel az emberiség tizenöt legnagyobb bűntettének képi ábrázolására vállalkozott. Minden vádja meggyőző. Azt mondta, a kutya inkább ember, mint az ember. És tényleg. Nem igaz?
