A boltban a pénztár mellé állította egy anyuka a babakocsit. Jól odaszíjazta a rózsaszín kalapos kislányát, a baba mindenkinek köszönt, beszélgetni próbált, a nénik rámosolyogtak, és mentek kifelé. Babakislány nekem is köszönt, azt mondta, szia. Mondtam én is, hogy szia, mire ő felszólított, hogy gyere. Ó, megyek én veled, csak mondd meg hová. Menjünk együtt! Babakislány rikkantott, hogy szia, aztán dorombos gurgulázásba kezdett. Pont, mint a Mancur macskám: ő is előbb köszön, rövid nyaffintással. Ha szólok neki, hogy gyere, azonnal fölpattan, és rohan fölfelé a lépcsőn. Leül az ajtó elé, ott dorombol. Pontosan annyi szót tud, mint az egyéves kislány a babakocsiban. Elég okos macskánk van, nem igaz?
*
http://www.obuda.hu/cikk/1223/479525/20120606_konyvespolc_a_kozteruleten_1.htm
Például itt van a „könyvet könyvért” gondolat megvalósulásának újabb formája, a köztéri könyvespolc. Minden elismerésem azoké, akik ennyire megbíznak az emberekben. Jó lenne valami társadalmi felügyelet is a könyvek mellé, nehogy éretlen suhancok vagy elkeseredett felnőttek csak a rombolás kedvéért elkezdjék szaggatni vagy szétszórni a könyveket. Ha nem laknánk ilyen messzire, máris lenne legalább száz könyvem a cseréhez, bár nem biztos, hogy egyet is ott mernék hagyni közülük, ha tettekre kerülne a sor. Nézem a könyveimet. Mégse adnék oda egyet sem. Irigy kutya vagy, mondaná kritizálós nagynénénk. Majd megpróbálok erőt venni magamon.
Június 6.
Megnyitotta a könyvhetet, nem más, mint Ferdinandy György!
http://www.hir24.hu/belfold/2012/06/07/elkezdodott-az-otnapos-konyvunnep/
Annyira szeretem olvasni. Megyek is, hátha találok valamit tőle a neten. A könyvheti megjelenésekből leginkább Temesi Ferenc könyvére lennék kíváncsi. Mire a könyvtár beszerzi, hosszú ősz szakállam fog nőni.
Június 7.
Találtam egy Ferdinandy emlékírást. Ő már emigrációból látogatott haza egy-két hétre, János nevű barátja is kitelepülne, de valami közbejött. Ez:
„A hetvenes években, amikor már én is az Újvilágban éltem, kint járt Amerikában a bátyja. Édesapjuk, az öreg nyugatos hívta meg.
Itthon úgy búcsúztak el, mint akik nem látják egymást soha többé. Azután, alig néhány nappal később, János váratlanul visszaérkezett. Hogy mi történt Clevelandben?
– Ásatag őslények! – legyintett mérgesen.
– Mégis! Mit üzentek? – faggatta a család.
– Semmit! – mondta a barátom. – Gyanakodtak. Szerintük én már a judeo-bolsevisták nevelése vagyok."
Egyszerű példa a kőkemény hülyeségre.
*
Ma ezt írta Rómából Bernadette nővér: Ahol nagy a szeretet, ott mindig történnek csodák.
Június 8.
Milan Kundera
A LETÉPETT FÜGGÖNY
Részlet
(Réz Pál fordítása. Megjelent a Holmi c. folyóiratban 2004 decemberében)
Szegény Alonso Quijada
Egy szegény falusi nemes, Alonso Quijada elhatározta, hogy kóbor lovagnak
csap fel, és felveszi a Don Quijote de la Mancha nevet. Hogyan határozzuk
meg az identitását? Egy ember, aki nem ő.
Elrabolja egy borbélymestertől a réztányérját, és azt a saját sisakjának tekinti.
Később a mester véletlenül éppen abba a kocsmába nyit be, ahol Don Quijote
üldögél társaságával; meglátja borbélytányérját, vissza akarja venni, de a
büszke Don Quijote nem hajlandó borbélytányérnak látni a sisakot. Ez a látszólag
oly egyszerű tárgy hirtelen fontos problémává lesz. Egyébként is: hogyan lehet
bebizonyítani, hogy egy borbélytányér, ha a fejünkre tesszük, nem sisak? A
vidám kompánia, amely jót mulat a helyzeten, azt gondolja, hogy az igazság
kiderítésének egyetlen objektív módja van: a titkos szavazás. A szavazásban
minden jelenlevő részt vesz, az eredmény pedig egyértelmű: sisaknak ismerik
el a tárgyat. Remek ontológiai tréfa!