A hírhozó vagy nem mondott igazat, vagy a vonatot irányították másfelé. A család elcsipegette a rakott krumplit, a tálban összeszáradt a befőtt. Egy hét is eltelt azóta, hogy a katonaruhás fölkiabált a lépcső aljáról. Nagyapa minden nap kiment az állomásra a vöröskeresztes vonatokhoz. Minden nap terített asztal várta az érkezőt, de naponta kevesebb és egyszerűbb étellel. Kenyérjegyre járt valamennyi a családnak, az asztalfőn a nefelejcses tányér mellett várakozott egy kicsi, mindig friss szelet.
A régi diófa szekrény és az ablakfélfa között volt egy kis kuckó. Benne gyerekszék, azon az olvasókönyv. Ha az apa hazaér, lássa, hogy a lánya már tud olvasni. Aztán minden másképpen történt. A lépcsőn fölfelé, fakó katonaruhában, nehézkesen lépkedett egy ember. Arca sápadt, sárga, duzzadt, szeme fénytelen. „Ez nem az én apukám!” – kiáltott a gyerek, és visszarohant a kuckójába az olvasókönyvéhez. A katonát kinn a teraszon vetkőztették. „Be né hurcold a tetűt! – Ómama leparancsolta a hátizsákot a földre, széjjeltúratta a fogságban gondosan őrzött, mosott, tisztított holmikat, kihozatta a régi fürdőköpenyt. A fürdőszobai kályhában már forrt a víz, előbb tessék a kádba menni, aztán lesz a vacsora.
Az asztalnál a frissen borotvált férfiarc kezdett ismerőssé válni. A hosszanti ránc a szeme és az álla között mélyebb lett.
