„De rossz evő ez a gyerek!”- tanácstalanul néztek egymásra a felnőttek. Ómama kitalálta, hogy a régi porcelán készletének utolsó darabját feláldozza a gyengéd rábeszélés oltárán, és ettől kezdve a rossz evő gyerek a nefelejcses tányérból kap enni. A tányér szélén nefelejcskoszorú díszlett, a közepén egész bokor virított. Ha az étel eltakarta a bokrot, nagy baj volt. El kellett fogynia ahhoz, hogy gyönyörködni lehessen a virágokban. Nem mindig jött el az örömteli pillanat.
Történt egyszer kora tavasszal délidőben, hogy ebéd közben fölkiabált a lépcső aljáról valami katonaruhás férfi: „ Gyünnek mán! Péntökön vagy szombaton ideérnek!” – nem mondott többet, megfordult és elment. Ómamáék viszont nagyon izgatottak lettek. Másnap krumplit és tojást szereztek valahonnan, kinyitották a nagy cserépkályhát, annak a hamujában, több réteg újságpapírba göngyölve őriztek egy szál füstölt kolbászt. „Apád gyün haza. Mögszökött a hadifogságbul… Rakott krumplit főzünk ebédre, té fogsz teríteni” – suttogta Ómama, és eltűnt a konyhában, de szinte azonnal visszajött egy üveg rumos meggyel. „ Rakd ki tálra, vigyázz, össze né törd!” Később megvizsgálta az asztalt. Az apa terítéke a nefelejcses tányér volt, a többiek sima fehéret kaptak. Ómama bólintott. Jóváhagyta ez egyszer.
