A tanári szobának saját szaga volt. Osztálykönyvek, dolgozatfüzetek, a töredezett gumiszőnyeggel borított padló szaga, enyhe porszag, gázkandalló szaga vegyült össze az írógép mellett felhalmozott indigó szagával. Szabad volt gépelni, de csak óvatosan, el ne rontsd a gépet, ne csapkodd a betűket. Végre kikerekedett egy üzenet a nehezen összekeresgélt betűk segítségével, de valami történt. A betűk nem álltak meg a papír szélénél, hanem tovább hagytak fekete nyomot a fekete hengeren. Jaj, vajon nagy baj ez? „Bizony, elég nagy baj” – mondta komolyan Anyu kolléganője, és már ki is ment a tanáriból. Jobb lesz a gépelést abbahagyni. A néptelen helyiségben duruzsolt a gáz, fakó téli napsütés járta át az ablaküveget, mellette a falon nemzetiszín selyem zászló díszlett. Sárga selyemfonállal hímezték rá: 1848 + 100 = 1948. A folyosón megszólalt a csengő. Anyu jött vissza elsőnek az órájáról. „Mit nézel olyan elmerülten?” Mosolygott, és elmagyarázta a hímzett zászló matekpéldáját.
