1943-44-ben aranyért sem lehetett cukrot kapni. Amíg a földszinti lakásban az orosz városparancsnokság egyik tisztje lakott, néha juttatott valamennyit a háziaknak a saját ellátmányából. „Igyi szudá!” – mondta, és a markában összefogott kockacukrot a virágmintás gyerekkötény zsebébe szórta. Ómama természetesen az egészet félretette, dehogy adott volna belőle a kicsiknek. „Még maj’ kilukad tülle a fogatok” – fenyegetően emelgette ősz szemöldökét, és hamar elfordult, nem várta meg a kérincsélő gyerekhangokat.
Persze, a néhány szem kockacukor nem sokat segített a hiányon. Ősszel a kertből fölszedték a cukorrépát. Mosták, eltávolították az elvékonyodó gyökereket, feldarabolták a jókora szürke gumókat, üstbe tették mindet, vizet öntöttek rá, alágyújtottak az udvaron, főzték a melaszt. A rettenetes bűz beleivódott a falakba, hetekig érződött. A gyerekek meg csak bámultak: ugyan mikor szedik ki az üstből a szép fehér kockacukrot?
