Több útikönyvet végigvettünk, mit nézzünk meg feltétlenül, számos imélt váltottunk vendéglátóinkkal, helyesebben a szálloda alkalmazottaival a gyakorlati tudnivalók miatt, előre váltottunk repülőjegyet, beszállókártyát, elsőbbségi kártyát, transzfert a repülőtérről a Casa di Santo Stefano nevű zarándokházig (és vissza), helyben vettünk háromnapos turistajegyet minden közlekedési eszközre, még itthon a szerzetes rend Mária utcai házában beszereztünk egy jó kis Róma-térképet, interneten megvettük a jegyeket a vatikáni múzeumokba és a Villa Borghese képtárába, szóval a legnagyobb lelki nyugalommal indultunk Rómába.
A levegő
Aggódó barátok és ismerősök figyelmeztettek, hogy Rómában július-augusztusban rekkenő hőség van, a Nap ezer ágra süt, éget, nagy bátorságra vall ilyenkor odamenni.Az interneten megtalálható Róma időjárásának előjelzése, a mi hetünk legmagasabb hőértéke 28 fok volt, annyit azért ki lehet bírni, gondoltuk. Úgy is volt. Reggelenként selymes levegőre, 23-24 fokban jöttünk ki a kertbe, a déli órákban lehetett 28 fok, a napon úgy éreztük magunkat, mint egy forró vízzel átitatott fürdőlepedőben, de árnyékba húzódva legalább öt fokkal hűvösebb, száraz fuvallat fogadott, az esti órákban pedig bársonyos meleg volt. A római levegőnek teljesen más az érintése, mint amihez itthon hozzászoktunk.
A növényzet
A zarándokház Róma Rózsadombjára épült, nem csoda, hogy dús, gondozott, arborétumra emlékeztető kertjében agávék, ciprusok, mandulafenyők, örökzöld bokrok és futónövények között pihenhettünk, kinti asztaloknál vacsoráztunk és söröztünk éjszaka, a szomszédos villák hasonlóan gazdagon ültetett pálmái és fenyői igazi jó illatot árasztottak. Néhány madár fészkelt valahol a közelben, talán az olajbogyót termő fa ágai között pittyegtek, furulyáztak, ilyen madárhangot még nem hallottam. Lehet, fülemüle volt, csak sötétedés után római akcentussal beszélgetett.
A ház
Fantasztikus tisztaság, egyszerű, fehérre festett falak (ahogy nálunk itthon, mert utálom a nyugtalanító tarkaságot), kényelmes, tágas fürdőszobákban a zuhanyfülkék éjjel-nappal szolgáltatták a meleg vizet, a liftek hibátlanul működtek, jókora hűtőszekrénybe tehettük az ennivalóinkat meg a csodálatosan finom tejszín ízű tejet, a földszinten fedett kávézó, körben terasz kerti bútorokkal, lejjebb sétautak és padok, még lejjebb kerti garnitúra a szabadban időzni vágyóknak.
A portán szabályos szállodai ügyelet volt, arrébb egy kis információs pult Benedikta nővér - a buszjáratok, megállók és átszállási pontok avatott ismerője - számára.
A házat Prokop Péter festményei díszítették. Eleinte zavart, aztán megszoktam. A pap-képzőművész és lelkiatya életéről és munkásságáról több cikk van az interneten. Akkor fogadtam el, amikor rátaláltam Szakolczay Lajos elismerő értelmezésére.
A közlekedés
Ahányszor elindultunk, ahányszor visszaindultunk a szálláshoz, annyiszor tévedtünk el. Eltévedni minden vonalon nagyon jól tudtunk. Egyszerű ránézni a térképre, és azt mondani, innen ide megyek, csakhogy a valóságban számos girbegurba utca, zsúfolt főútvonal, eleinte fel nem ismert buszmegálló hatalmas, jól kivehető útvonali tájékoztatással állta utunkat, de egyiken se volt rajta, ha mondjuk a vatikáni múzeumhoz akarunk menni, melyik megállónál szálljunk le, és onnan milyen irányba induljunk el. A helybeliek nagyon segítőkészek voltak, de angolul nem beszéltek, így gyatra olasz szókészletünket használtuk.
A zarándokház közelében két buszjárat van, a 44-es és a 870-es. Keservesen tapasztaltuk, hogy egyik járat sem arra jön, amerre megy. A két végállomás között más utat tesz meg oda, és másikat vissza. Végül több kört kellett megtennünk, és a végállomásokon várakoznunk, hogy felismerjük a helyzetet, és abban állapodjunk meg, hogy Rómában élni sokkal jobb lehet, mint turistának lenni.
