Heti beszámoló

Dec.. 19.

http://www.alternativenergia.hu/arviz-szelsoseges-idojaras-es-foldrenges/42136

Tök jó helyre költöztünk. Az előrejelzések a szélviharon kívül nem szólnak a mi régiónkról, a kánikula pedig elviselhető a ház alagsorában,  a pincéből hűvösség jön.  Ez a jövő nyáron lesz aktuális, most fázunk picit.

 Dec. 23.

Most kiderül, Lehet-e Más a Politika?

http://www.hir24.hu/belfold/2011/12/23/odalancoltak-magukat-az-lmp-sek-a-parlamenthez/

Miért éppen most? Miért éppen így? Miért hivatkoznak erre: „akinek fontos a demokrácia…”. Ábrándos értelmiségiek. Még mindig nem látható, hogy a demokrácia egyáltalán nem fontos a köznépnek? Ha megvan a megélhetése és békén kuporoghat a  vackán, valamint a hatalom a cigányokat meg a hajléktalanokat eltakarítja a szeme elől, akkor mindegy, demokráciának hívják-e a közéletet, vagy máshogy.

Legyen Más a Politika. Szívből kívánom.

Nap közben kiderült, hogy bevitték a rendőrségre a tüntetőket, mert  „bűncselekmény elkövetése közbeni tettenérés” történt. Gy.F. is beállt  szolidarítani. Őt is bevitték. Közben a Parlamentben minden törvényt elfogadtak, ami ellen az ellenzék tüntetett. Debrecen polgármestere, országgyűlési képviselő nevetséges komédiának nevezte az ország háza körül végbemenő eseményeket. Itt tartunk. Semminek sincs semmi értelme.

Dec. 24.

„mint fonnyadó szavak közt fürge csönd…” Jóll illik erre az estére az erdélyi hölgy verse.

*

Kiraktam a teraszra a töltött dagadót, a kétféle borscs levest, a húsmentes tölteléket lesütve, mindet jól becsomagoltam. Ha éjjel belopózik valaki az udvarba, és elviszi, nagyon érdekes lesz hétfőn a vendégség.

Dec.25.

Megvan minden. Most tegyünk föl egy kávét. Amikor gyerekek voltunk, Karácsony első napján anyukánk habos kakaóval és foszlós kaláccsal ébresztett bennünket. Nagy tálcán hozta be az ebédlőasztalra, az előző napi vacsora romjai közé. Megettük, aztán elkezdődött a nap. Apukánk csörömpölve begyújtott, majd igyekezett lefelé a fáskamrába, talán, hogy ne hallja a minden évben feltámadó ingerült szóváltást a konyha felől. 

*

Találtam egy verset. Ágai Ágnes írta. (Részlet):

Szeretlek.
Csak így, ilyen köznapian
ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan
hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,
és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:
mi újság, hogy vagy és effélék.
Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,
mennyi közöny, rosszallás, idegenség,
gyanakvás, harag, meg nem értés,
mennyi odvas, rosszindulat fűz bennünket egymáshoz
kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.
Milyen kevesen figyelnek szavainkra,
ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,
egyetlen szerelmem ? mikor mit ír elő konvenciónk,
miközben szavaink tartalma rég kihullott,
és ezt nem kéri tőlünk senki számon,
hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok,
és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,
nem több közhely szavaink egyikénél,
ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll.

Furcsán igaz, amit Ágai ír. De én például soha nem írom le a levél végére, hogy szeretettel, ha az illetőt nem szeretem, vagy közömbös vagyok iránta. Mindig jól meggondolom, kitől búcsúzom így.

Dec.26.

Az igazi szocreál, amiben a szoc= szociális. ’980-tól napjainkig: http://azamerikaifiu.blog.hu/2011/12/25/torvennyel_rugni_pofan?utm_source=ketrec&utm_medium=link&utm_content=2011_12_26&utm_campaign=index

Még olvasom tovább.

*

Elmentek a gyerekek. Az ebéd jó volt, a vicces poénok találati aránya – hm- megfelelő.

*

Miért éppen ma kívánkoztam közreadni az Apu hadifogságból  írt vágyakozását hazafelé? Önismeret elégséges. A ház ura viszont kitűnő osztályzatot érdemel.

Dec. 27.

Ez az amerikaifiu blog semmivel sem különb, mint bármelyik gyűlölködő, namostapofátokbavágom a véleményemet blog. Egy a sok közül.

*

Hetek óta úgy érzem, hogy valami nem jó következik. Valami véget ér a családunk életében, valami rosszra fordul. Mintha földrengés készülődne. Mintha megnyílna a föld, és mi a szakadék két oldalán messzire kerülnénk egymástól.

A rendhagyó karácsonyi bulin végül Nino Rota filmzenéiből, főleg az Amarcordból válogatott K. jó negyedórát, aztán Vukán György zongorázott  régi magyar filmek kísérőzenéiből a saját átiratában. Ez is olyan volt, mint egy búcsú. A belső mozi képei egyre halványabbak.

A karácsonyi tortám nem sikerült. Egy mandala képet választottam, hatágú szerkezet közepén narancskarika, onnan negyed fokkal elfordult hatszögű sötétbarna csokoládé alapon hat kivikarika, onnan kifelé narancskrémet keretező csokoládéforgács lett volna, ha nem túl folyós a krém, és jól tudok szabad kézzel rajzolni. Lett valami, csak nem az igazi.

Dec. 28.

Van valaki, akitől félek. Illetve nem félek, inkább tartok tőle. Sokszor elképzelem, hogy becsönget, és be kell engednem, leültetnem, hoznék neki egy pohár italt: Nem tudnék vele őszintén beszélni. Az ilyen látogatásoknak nincs tétje, a saját házamban én vagyok otthon, mégis húzódoznék, és nagyon megkönnyebbülnék, ha végre kívül látnám a kapun.

Másik képzelődés a metró mozgólépcsőjén fog el. Mi lenne, ha ő a hátam mögött állna? Kiszámíthatatlan. Gondolna egyet, és lelökne a lépcsőn, vagy alattomosabban, az egyik lábamat letaszítaná a lépcsőről, hogy hanyattessek. A mozgólépcső megy közben, és összezúz, mire leérek.

Még másik: olvasná a blogomat, számonkérne ezt-azt, én meg zavarba jönnék. Milyen elvek vezérelnek? Semmilyenek. A saját tapasztalatom és az óvatlanságom. Talán kérhetném, hogy mellőzze a címkézést. 

 Dec. 29.

Pszichiátriai kutatások szerint kell félni. A félelem célja a túlélés, agyunk egy területe, az  amygdala segít  életben maradni azáltal, hogy megóv bennünket azoktól a helyzetektől, emberektől vagy tárgyaktól, melyek veszélyt jelenthetnek életünkre.

*

Euthymia, mánia, depresszió. A pszichiátriai Markov-modell szerint a bipoláris depresszió kórlefolyása e három állapoton keresztül megy végbe.

1944 októberében az én édesapámat elvitték a háborúba. Hadköteles volt, 
Érsekújvárra vonult be kiképzőtáborba, sok szegedi, Csongrád megyei 
sorstársával együtt. Néhány hetet itt töltöttek. Mint a levelezőlapok 
tanúsítják, a posta a háború alatt is működött. Nagyapám Csepelről, 
Keresztanyám Budapestről, Anyukám Ibafáról írta az alábbiakat:

1945. január 12-én bevagonírozták a társaságot, és elindult a katonavonat 
Nyugatra, minél messzebbre az oroszoktól és minél közelebb a 
Németországhoz közeledő angol-amerikai csapatokhoz. Édesapánk elbeszélése 
szerint vagonostul estek hadifogságba. Unnába, egy westfáliai városba 
szállították őket. Nem volt fizikai bántódásuk, csak éppen enni nem kaptak, téli 
katonai felszerelésük hiányos volt, engedély nélkül semmit sem 
csinálhattak. A foglyokat az éhség, a hideg és a semmittevés készítette ki.

Hónapok múltán édesapám azzal a kéréssel fordult a fogolytábor vezetőihez, 
hadd indítson francia és olasz nyelvtanfolyamot a hadifoglyok között. 
Igyekezett értelmes elfoglaltságot találni önmagának és a társainak. Az 
engedélyt megkapta. A foglalkozásokról és a résztvevőkről pontos kimutatást 
vezetett.

A nyelvórák nem hoztak enyhülést a számára. Haza, csak haza! Erre vágyott 
minden fogolytársával együtt. Jellemző az ottani állapotokra és édesapám 
naiv jóhiszeműségére, hogy többször kérvényezte, engedjék el szabadságra, 
ő biztosan visszajön. Itt az egyik, esdeklő kétnyelvű levél:

Nem sokkal 1945 karácsonya előtt elterjedt a foglyok között, hogy hamarosan 
hazaengedik őket. Egyik társuk képes levelezőlapot rajzolt és sokszorosított 
a várva várt pillanatról:

Ekkorra a háború régen végetért, az amerikaiak pedig nem sokat törődtek 
sem a foglyok őrzésével, sem az ellátásukkal, de a táborokat csak nem 
oszlatták fel. Hiányzott a nagyhatalmak egyezsége a hadifogolykérdésről. 
Az unnai foglyok továbbra is éheztek és lázadoztak. Édesapánk három 
társával együtt 1946. február 9-én megszökött. A vasúton fölkéredzkedtek 
egy vöröskeresztes szállítmányra. A nagy utazást is dokumentálta, de ez 
már egy másik történet.