Heti beszámoló

„Örkény Rajkról

949

Rajk László külügyminisztert, a párt régi harcosát, saját kérésére halálra ítélték.

A kivégzés a kölcsönös egyetértés és bizalom jegyében folyt le, kisszámú meghívott előtt.”

Amikor ez történt, gyerekek voltunk. Örkény pontosan  idézi fel a korabeli híradások stílusát. Megnyugtató volt számunkra, hogy a felnőttek mindent tisztességgel el tudtak intézni. Hitelesek voltak a Sztálin születésnapjára tett felajánlások is. Egyik osztálytársunk a téli szünetben Pesten járt rokonoknál, mesélte, hogy ingyen utazott a trolin az ünnepélyes felavatáskor.

Fotó a megnyitóról: http://villamosok.hu/troli/trolihalozat/1949dec16.jpg

A tanári szobának saját szaga volt. Osztálykönyvek, dolgozatfüzetek, a töredezett gumiszőnyeggel borított padló szaga, enyhe porszag, gázkandalló szaga vegyült össze az írógép mellett felhalmozott indigó szagával. Szabad volt gépelni, de csak óvatosan, el ne rontsd a gépet, ne csapkodd a betűket. Végre kikerekedett egy üzenet a nehezen összekeresgélt betűk segítségével, de valami történt. A betűk nem álltak meg a papír szélénél, hanem tovább hagytak fekete nyomot a fekete hengeren. Jaj, vajon nagy baj ez? „Bizony, elég nagy baj” – mondta komolyan Anyu kolléganője, és már ki is ment a tanáriból. Jobb lesz a gépelést abbahagyni. A néptelen helyiségben duruzsolt a gáz, fakó téli napsütés járta át az ablaküveget, mellette a falon nemzetiszín selyem zászló díszlett. Sárga selyemfonállal hímezték rá: 1848 + 100 = 1948.  A folyosón megszólalt a csengő. Anyu jött vissza elsőnek az órájáról. „Mit nézel olyan elmerülten?” Mosolygott, és elmagyarázta a hímzett zászló matekpéldáját.  

A kék cédulás választások éve. Benne van a történelemkönyvben, mi történt ez év nyarán. Az viszont nincs benne, hogy kisbaba született. Előbb el kellett határozni, hol szülessen meg a kis testvér. A kórházak még rendezetlenek, orvos, kiváltképpen szülész orvos vagy kevés volt még a városban, vagy nem akarták igénybe venni a segítségét. Otthoni szülésre készültek. Ehhez el kellett távolítani a nagyobbik gyereket, nem neki való élmény az esetleges sikoltozás, szaladgálás vizes lavórokkal, fazekakkal, újszülött-ordítással, kövér, nagy hangú bába csatorálásával.

Kapóra jött, hogy Nénje három hetes nyaralásra indult a pécsi lelkigyakorlatos házba. Gyorsan lelevelezték, hogy viheti az unokahúgát, tekintettel a körülményekre. Pécsett meredek volt a járda, a kerítések mögött kutyák ugattak, gyakran kellett a kápolnában térdelni, de ki lehetett menni ugrókötelezni, amíg a nagyok imádkoztak, lehetett méhecskéket figyelni a virágkelyhekben, locsolóval járkálni késő délután az ágyások között, lehetett a munkáért nem nagyon jó ízű barna süteményt kapni. Hosszú, majdnem egész napos vonatozás zárta le a nyaralást. Ómama a teraszon fehér pólyába csomagolt újszülöttet ringatott. Nem baj. A nagyobb testvérekhez eddig se volt túlságosan gyengéd

Ebben az évben is olyan kemény tél volt, hogy a verebek fagyottan fordultak le a fákról. Ha ismerősök jöttek vendégségbe, forró teát kaptak, amíg futotta az orosz tiszt ajándékából. Egy bádog dobozban mindig volt hozzá „hadi koszorú” nevű sütemény. A pesti rokonok  szörnyűlködve mesélték, hogy szürkület után nem lehet kimenni az utcára, mert csapatostul támadnak a vetkőztetők. A cipőt, meleg holmit letépik a járókelőkről, és elfutnak vele. Eladják a bolhapiacon, leginkább a Teleki téren. Minden holmi vevőre talál. Ettől kezdve az esti imába belefoglaltuk, hogy „adj kenyeret az éhezőknek, és adj ruhát a nincsteleneknek”. Vasárnap a Szívgárda vitte a gyerekeket misére a Fogadalmi templomba. Benn szinte hidegebb volt, mint odakinn. Irhabundában, egyujjas irhakesztyűben is meg lehetett fagyni. A tisztelendő atya Pál apostolról beszélt. Mondta, hogy az apostol megköszönte a filippieknek az ajándékot és azt üzente nekik,  hogy „a javatokra fog kamatozni”. Mialatt az áldozók a rács előtt sorakoztak, egy kislány körbe járt a persellyel. Vörösre fagyott kezét kinyújtva szedte össze a filléreket. Az egyujjas irhakesztyűmet vonakodva bár, de elfogadta. A sor végén a tanítónéni észrevette, mi történt. A lányt a persellyel visszairányította: „Azonnal add vissza a kesztyűt!” –„De nekiadtam, most már az övé!” – A tanítónéni dühösen suttogta: „Te még kicsi vagy ahhoz, nem ajándékozhatsz el semmiféle holmit, vedd tudomásul!”

A tél sehogy sem akart elmúlni. Nemcsak élelem, tüzelő se volt. Illetve kevés fa még régről  akadt a kamrában. Ómama behozatta a sparheltet a konyhából a szobába, hogy a főzéssel egyben  fűtsön is. Krumpli sült a platnin majdnem minden nap. Reggelire pirított liszttel főzött  köménymagos rántott levest. A tanyáról hoztak be néha tejet, ünnepi alkalomnak számított. Az ismerős tanyai asszony pénzt nem fogadott el a tejért. Azt mondta, mire kijut vele a sarokra, feleannyit ér majd. (Billiókban számolták az árakat.) Hanem, adjon a nagyságos asszony – mert ez volt a megszólítás – valami szép terítőt vagy ágyneműt, esetleg gyapjúszövetet cserébe. Ómama sóhajtva nyitotta ki a szekrényt. Van itt egy vég sifonvászon, miből mennyit hozna be érte a tanyáról. Hamar megállapodtak, hogy a tejen kívül tojást, tejfölt, homokban tárolt zöldségfélét, és Karácsony előtt egy libát kap a család. Rejtély, hogyan tudták mindezt megtermelni, és megmenteni a fosztogatóktól.

Egy vég vászon különben nagyon sok méter lehetett. Augusztusig, amikor jött a forint, jól őrzött minőségi holmik, hímzések, cipőcsináltatásra való bőr,  meleg gyapjú angol szövet, pehelypaplan, plümó vándorolt ki élelemért a tanyára. Ez volt a cserekereskedelem, amikor a pengőnek már nem volt értéke.

A hírhozó vagy nem mondott igazat, vagy a vonatot irányították másfelé. A család elcsipegette  a rakott krumplit, a tálban összeszáradt a befőtt. Egy hét is eltelt azóta, hogy a katonaruhás fölkiabált a lépcső aljáról. Nagyapa minden nap kiment az állomásra a vöröskeresztes vonatokhoz. Minden nap terített asztal várta az érkezőt, de naponta kevesebb és egyszerűbb étellel. Kenyérjegyre járt valamennyi a családnak, az asztalfőn a nefelejcses tányér mellett várakozott egy kicsi, mindig friss szelet.

A régi diófa szekrény és az ablakfélfa között volt egy kis kuckó. Benne gyerekszék, azon az olvasókönyv. Ha az apa hazaér, lássa, hogy a lánya már tud olvasni. Aztán minden másképpen történt. A lépcsőn fölfelé, fakó katonaruhában, nehézkesen lépkedett egy ember.  Arca sápadt, sárga, duzzadt, szeme fénytelen. „Ez nem az én apukám!” – kiáltott a gyerek, és visszarohant a kuckójába az olvasókönyvéhez. A katonát kinn a teraszon vetkőztették. „Be né hurcold a tetűt! – Ómama leparancsolta a hátizsákot a földre, széjjeltúratta a fogságban gondosan őrzött, mosott, tisztított holmikat, kihozatta a régi fürdőköpenyt. A fürdőszobai kályhában már forrt a víz, előbb tessék a kádba menni, aztán lesz a vacsora.

Az asztalnál a frissen borotvált férfiarc kezdett ismerőssé válni. A hosszanti ránc a szeme és az álla között mélyebb lett.

„De rossz evő ez a gyerek!”- tanácstalanul néztek egymásra a felnőttek. Ómama kitalálta, hogy a régi porcelán készletének utolsó darabját feláldozza a gyengéd rábeszélés oltárán, és ettől kezdve a rossz evő gyerek a nefelejcses tányérból kap enni. A tányér szélén nefelejcskoszorú díszlett, a közepén egész bokor virított. Ha az étel eltakarta a bokrot, nagy baj volt. El kellett fogynia ahhoz, hogy gyönyörködni lehessen a virágokban. Nem mindig  jött el az örömteli pillanat.

Történt egyszer kora tavasszal délidőben, hogy ebéd közben fölkiabált a lépcső aljáról valami katonaruhás férfi: „ Gyünnek mán! Péntökön vagy szombaton ideérnek!” – nem mondott többet, megfordult és elment. Ómamáék viszont nagyon izgatottak lettek. Másnap krumplit és tojást szereztek valahonnan, kinyitották a nagy cserépkályhát, annak a hamujában, több réteg  újságpapírba göngyölve őriztek egy szál füstölt kolbászt. „Apád gyün haza. Mögszökött a hadifogságbul… Rakott krumplit főzünk ebédre, té fogsz teríteni” – suttogta Ómama, és eltűnt a konyhában, de szinte azonnal visszajött egy üveg rumos meggyel. „ Rakd ki tálra, vigyázz,  össze né törd!” Később megvizsgálta az asztalt. Az apa terítéke a nefelejcses tányér volt, a többiek sima fehéret kaptak. Ómama bólintott. Jóváhagyta ez egyszer.

1943-44-ben aranyért sem lehetett cukrot kapni. Amíg a földszinti lakásban az orosz városparancsnokság egyik tisztje lakott, néha juttatott valamennyit a háziaknak a saját ellátmányából. „Igyi szudá!” – mondta, és a markában összefogott kockacukrot a virágmintás  gyerekkötény zsebébe szórta. Ómama természetesen az egészet félretette, dehogy adott volna belőle a kicsiknek. „Még maj’ kilukad tülle a fogatok” – fenyegetően emelgette ősz szemöldökét, és hamar elfordult, nem várta meg a kérincsélő gyerekhangokat.

Persze, a néhány szem kockacukor nem sokat segített  a hiányon. Ősszel a kertből fölszedték a cukorrépát. Mosták, eltávolították az elvékonyodó gyökereket, feldarabolták a jókora szürke gumókat, üstbe tették mindet, vizet öntöttek rá, alágyújtottak az udvaron, főzték a melaszt. A rettenetes bűz beleivódott a falakba, hetekig érződött. A gyerekek meg csak bámultak: ugyan mikor szedik ki az üstből a szép fehér kockacukrot?

Két csészealj, néhány damaszt abrosz, egy porcelán tálka Herkulesfürdői emlék felirattal,  két ezüst mokkáskanál, P.A. monogramos, vésnök cirádás munkája 1870 és 90 között. Hírmondók az asztalon.

 Ómama 1887-ben ment férjhez. Akkortájt a stafírungot néhány évvel előbb kezdték gyűjteni jómódú kislánykák számára. Az asztalnemű sem az esküvő előtti hetekben készülhetett, varratták, hímezték, talán Ómama saját kezűleg hímezte a P.A. monogramot az abroszok, szalvéták, törülközők sarkába. Apjának négy gőzmalma volt, megtehette, hogy bentlakásos líceumban képeztesse a lányát későbbi feladatára, a háztartás vezetésére. Akkoriban színvonalas középiskolai felkészítést kaptak a polgárlányok, nyelveket, zenét, kézimunkát, történelmet, irodalmat tanultak, de az utóbbit módjával, nehogy a sok romantikus mű megzavarja a fejüket. (Ómama szőnyeget is csomózott, gyapjúfonallal sűrűn kivarrt „szmirna-szőnyege” a mai napig használható darab. A kötés, horgolás, hímzés létszükségletévé vált, a líceumban  nem illett tétlenül üldögélni, ábrándozni.)

Ómamának a makói ipartestület bálja után hogy, hogy nem, gyakran akadt dolga az ablak környékén. Sejtette, hogy szerenádot kap. Snájdig, bajszos gavallérja azt húzatta a cigánnyal, hogy „csak egy kislány van a világon”. Az esküvő után a fiatal asszonynak egy ideig arany élete volt. Fürdőhelyekre jártak, nagy házat vittek. Raguzában meglátott egy teáskészletet a kirakatban. Addig sóhajtozott, amíg meg nem kapta. Öreg korában elnézegette a készletből megmaradt darabokat. Art deco, a tízes évek stílromantikája virágzik a festett porcelánon. Bordó levelű kúszónövény, piros csőrű fekete madár, halványdrapp brokát háttér előtt rebben a szárnya, a csészék belsejében széles arany karima díszlik. 

Ómama bütykös öreg kezével megbillentette az üres teáskannát. Hiába éltek jó módban, valami hiányzott. Azt mondta: „Csak a négy kémény, az jobban köllött neki, mint én.”

Szerettem volna másik címmel új blogot indítani, de nem sikerült. Azt írta ki a rendszer, hogy az új cím, amit kitaláltam, foglalt.

ÚJ TÖRTÉNETEK

Ez lenne, ha engedné. Viszont azért is új történeteket írok.

Itt van az első három:

Raguza

Cukorrépa

A nefelejcses tányér