Június 23.
Elmentünk a Lidl-be vásárolni, és ott derült ki, hogy az akció csak holnap kezdődik. Szomorúan vettünk két olcsó jégkrémet szombati nagybevásárlás helyett. A pénztáros kislány előhúzott a pult alól egy csokor rózsát, és nekem ajándékozta. Hinni se tudtam a szememnek, ajándék, nekem? A közértben? Igaz, kissé megviselt a virág, de gondos ápolás mellett még magához térhet. Ahogy én is.
A rózsa estére lekonyult.
Június 24.
Egy hirdetés kedvcsináló fotóval: fiatal pár búzatábla szélén ülve ölelkezik. Aláírás: akciós nyári szállások.
Sietni kell a szállás igénybevételével, nemsokára itt az aratás! Hehehe.
*
Nádas Péter könyvén gondolkodom. Több kritikát, beszélgetést, hozzászólást elolvastam. Kissé elkeserítő, milyen sokan fogadják értetlenül vagy elutasítóan ezt a nagyszabású művet. Aki nem érti vagy ellenségesen magyarázza Nádas Péter ember- és világképét, nem vette magának a fáradságot, hogy legalább megpróbálja megközelíteni az alkotói szándékot. A szöveg primér jelentésén túl annyi minden rejtőzik. Vagy csak homályos sejtés, amit gondolok?
Nádas P. világának egyik lehetséges megfejtése pszichoanalitikai. Az író biztosan ismerte Lacan francia pszichiáter: A fallosz jelentése c. tanulmányát, illetve a pszichiáter Freuddal vitatkozó nézeteit a tudattalan tárgyában. Freud szerint a tudattalan bizonyos helyzetekben jön elő és érvényesül, mint a tudat arche-típusa, egyfajta pre-tudat. Lacan szerint viszont a tudatos és a tudattalan egyszerre megvan az emberben mint két alapvető lételem. A regény alakjainak egymáshoz való viszonya, a tudatos-tudattalan játékában, a másik ember elemi megtapasztalásában jön létre. A homoszexuális szubkultúra éppen olyan keserves ráismeréseket hoz fel a mélyből, mint az újlipótvárosi barátnék társaságának története, vagy a német fajkutató intézetbe zárt fiúké, vagy a többi párhuzamos életé.
Június 25.
Jól tettem, hogy elmentem vérvételre. Ez úgy kezdődik, hogy hajnali fél ötkor föl kell kelni, a 6 órás busszal bemenni a rendelőintézetbe, ott várakozni kapunyitásig, majd egy újabb várakozás után megtudni a betegirányítótól, hogy a sorszámot fönn a laborban adják, és ott történik az adminisztráció is. Igyekezni kell egy sorszámot magunkhoz kaparintani, mert naponta csak 90 db beteget fogadnak. Aki később jön, lemarad. Eszembe jutott egy régi film, a Senki nem tud semmit.
http://www.port.hu/senki_nem_tud_semmit_nikdo_nic_nevi/pls/fi/films.film_page?i_film_id=6199 A részeg nácit halottnak hitték, nagybőgőtokban próbálták elrekkenteni, de egy másik nagybőgőtok bezavart, és a zenekari árokban hangszer helyett minduntalan a részeg disznó bukkant elő a tokból. Nagybőgni kezdtem volna éppen, amikor behívtak. Holnap reggelre kész a lelet. (Akkor ismét kelni kell, de már minden könnyebb lesz.)
*
Füst Milán ’teljes’ naplóját olvasom. Bele-belenézek, bár nem illene így, ilyen felületesen. Mit mond például az írói teremtésvágyról: „Fordítsuk meg: ars brevis, vita longa est. – Az élet a végtelenbe futó véges, (bár egyes korszakokat, lezárt egységeket benne megkülönböztethetünk,) – s egy lezárt kis versben, novellában, szoborban ki kell fejezned a végtelent: ez a feladat. Mit teszel tehát: törvényszerűségeket keresel mégiscsak, hogy összefoglalhasd, – valami ritmusra figyelsz… Nem tömheted bele minden ismeretedet egy munkába, – de meg nem is tudsz mindent, csak érzed a millió komponenst… Olyan ritmust, formát keresel tehát, melynek szimmetriájában az aszimmetrikus benne zeng. Oly összefoglalást, mely kifejezi, hogy nem lehet összefoglalnod: a végtelen nem engedelmes. Olyan egységet, olyan arányosságot, melyet szintén az életből lestél el.”
(Mi a feladat? El ne felejtsük.)
Június 26.
Még egy ok, amiért mellőzöm a facebukkot: http://www.hir24.hu/it-mobil/2012/06/26/a-facebook-mindenkinek-megvaltoztatta-az-e-mail-cimet/
*
Olvastam egy képes beszámolót Ipolyságról. Itt van egy lépésre tőlünk, és még soha nem mentünk át. Pótolni kell, nem vitás.
*
Utazás. Az egész világot be lehet járni:
Mire mindent megnézek, új cipő helyett új szemüveget kell vennem.
Június 27.
László napja van. Isten éltesse László rokonaimat, barátaimat, vagy mondjam, hogy Allah növessze hosszúra szakálladat.
*
Keresem, hogyan szeressem az ellenségeimet. Jól át kell gondolni. Sok nézet van erről, például Lukács evangéliumában egy:
"Nektek azonban, akik hallgattok engem, ezt mondom: szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket; áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket.”- Lukács 6,27-28
Jót tenni semmiség, imádkozni értük, hogyne lehetne, de miért áldanám azokat, akik engem átkoznak? Ennek révén létrejön a szeretet irántuk? Legfeljebb messzire elkerülöm az átkozódót.
Egy lelkész azt mondja: „Az ellenségünket szeretni azt jelenti, hogy azt kívánom neki, amit önmagamnak, imádkozom érte, és áldást kérek az életére.” Ehhez is van kérdésem. Tudom-e mit kívánok önmagamnak? Hátha csak önzés, elzárkózás, negatív viszonyulás motiválja a vágyaimat? Az csak természetes, hogy elviselem, eltűröm az ellenséges viselkedést, de hol van ez a szeretettől?
A politikai vagy ideológiai indíttatású ellenségképeket szándékosan nem hozom ide. Az a belső emberi tudás, amiből a szeretet van, nem az ő dolguk.
Ha találtam valamit, szólok. Addig az én drága szelíd édesapám szava visszhangzik: ha nem tudsz segíteni, legalább ne árts!
Június 28.
Ma azt olvastam az újságban, hogy a végzettségem miatt potenciális ellensége lehetek valakiknek. Nem vigasztal, hogy ellenségként is igényt tarthatok nemes lelkek szeretetére.
*
Délelőtt, ahogy kiléptem a teraszra, hirtelen odarepült egy nagyon nagy barna lepke. Kétségbeesetten körözött, vágódott ide-oda, mintha mondani akarna valamit. Aztán idegesen elszállt Leányvár felé.
Június 29.
Éjfél elmúlt, és még mindig olvasok.
Amikor Orbán Ottó újszülött gyermekét a karjába vette, ezeket gondolta. Vagyis ezt a verset írta:
Tej
Fölemeltem a síró csomagot, és megcsapott a maró tejszag. Fullasztó fehér felhőben én és hibáim egyetlen örököse: köznapi felvonásvég. Úgy álltunk ott, mondom, akár egy színdarabban. Szájában a sírás végszava, cigaretták szennye a nyelvemen. A kétséges szereposztás szerint magamhoz szorítottam, egy marék ösztön válaszolt ügyetlen öleléssel. „A szeretet bilincsei” – azonnal előhíva. De belül igazi hideg borzongatott. Szuszogása láncán az elporzó nyarat ugattam. A felelősség óljában lakunk, a remény fűcsomóin. Megszólítottam, hős a hősnőt: savanyú lehelete fehér tűkkel döfködte az arcom. Mint kötélen a párnahuzatok, számon meglebbent a mosoly. Így álltunk ott egy percig. Aztán letettem.
(Megjelent ’A föltámadás elmarad’ c. kötetében)
