Heti beszámoló

 Ma hajnalban felébredtem fél ötkor. Gondoltam, visszaalszom még kicsit, elég három óra hossza múlva fölkelni ebben a hidegben. A fal felé fordultam és láttam, egy ablaknyi rés nyílt meg ott, ahol eddig fal volt. Szürkés felhők között cikázó színes gépek tűntek fel, először kíváncsi voltam, ugyan mi lehet ez, aztán félelem fogott el.  Fenyegető arcú férfiak hatoltak be a résen, valami fegyverfélét  hoztak magukkal. Egyik a fejem fölé tartotta, mintha bele akarna vágni, másik kettő az ágyam körül csinált valamit. Én pontosan éreztem, hogy fekszem az ágyban, és fázás-borzongás szerű érzés keletkezik a bőröm alatt, és ez a nagyon erős tépkedő-szaggató bőr alatti fájdalom, amíg az idegen férfiak mesterkedése tartott, végig erősödött és szinte kibírhatatlanná vált.  Feküdtem az ágyamban, és borzadva láttam, hogy nyílik az ajtó, és nők jönnek be rajta. Ők  valami lapos tárgyat, kést vagy könyvet mélyesztettek a bőrömbe,  vietnami hangzású nyelven beszéltek. Nem voltak gorombák, csak kegyetlen, hideg mozdulatokkal dolgoztak rajtam, a bőröm alatti fagyos borzongás  elviselhetetlenné erősödött. Megpróbáltam felülni, vagy legalább kinyitni a szemem. Eszembe jutott, ki kellene próbálni, vajon álom-e, amiben vagyok, mert ha sikerül kinyitni a szemem, és megláthatom a saját megszokott szobámat, kiderülhet, hogy csak álom. De az álom és a borzongás fogva tartott. A nők nem tűntek el, a férfiak mintha K. szobája felé tartottak volna, egy gyenge gondolat végigfutott az agyamon, vajon hogy tudnám értesíteni a közeledő veszélyről, de  nők újabb csapata érkezett az ajtószerű résen át, szürke égből rózsaszín munkásruhában jöttek, a félelmetes borzongás, a hideg vergődés hihetetlenül fölerősödött. Megint megpróbáltam kinyitni a szemem, a szempillák mögül láttam a székemet meg az íróasztalom körvonalait, de a kín, ez a testi kín nem múlt el, csak kicsit alábbhagyott. Akkor gondolatban kezdtem betájolni, hol van az ébresztőóra, hol van a villanykapcsoló, és sikerült felülnöm. Nem fájt a bőröm alatt, nyoma sem volt, hogy bántottak egy perccel előbb, de nem mertem tovább aludni. Úgy éreztem, visszajönnek.

Jan. 18.
Végre levágattam a hajamat. Egész jó lett, a hosszához kisüthetne a nap.  Megtenné nyári frizurának.
*
Az RSS-t pedig nem használom, mert megfoszt a neten keresgélés élvezetétől. Végigveszem a hírportálokat, tudományokhoz kapcsolódó netes oldalakat, és elolvasom, amihez éppen kedvem van.
*
De jó ötlet! Egy könyvtáros írja, hogy a selejtezésre szánt lapok, folyóiratok kapjanak a bejárat mellé egy inkubátort, ahonnan bárki elviheti ingyen azt a sajtóterméket, amelyik tetszik neki. Szeretnék napilapot, nem nagyon műanyagosat, mert kell nekem a puha papír a begyújtáshoz és nyáron a dunsztban eltett befőttek üvegeit szeretem beléjük csomagolni forralás előtt.  A gyerekek gyűjtik a papírt itt a faluban, a helyi könyvtár selejtje sajnos  az övék.

Jan. 19.
Majdnem mindegy, hogy mennyit, csak fizess! Összeállnak a szolgáltatók egy bizonyos „árbarátok” körbe, és az eredeti ár feléért kínálnak masszírozást, frizérozást, kozmetikázást. Egyéb szépészeti praktikákat. Ma újabb ajánlatot találtam: teljes körű orvosi kivizsgálás 45.000 Ft helyett tizen valamennyiért. Úgyis államosítják az egészségügyet, jó lesz idejében igénybe venni. Nem is olyan drága  a csökkentett ár. Számoljunk utána! (Laborszolgáltatástól a szemfenékvizsgálatig minden forintosítva van, beutaló nélkül tényleg meg kell fizetni. Csakhogy a beutalót a háziorvos vagy szakorvos nagyon szűkmarkúan adogatja… Ha kíváncsi vagyok a hogylétemre, pénzért megmondják.)
*
Most olvastam:
http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=-1&docId=359&secId=32465&qdcId=3&libraryId=-1&filter=Kert%C3%A9sz+Imre&limit=1000&pageSet=1
Kertész Imre: Jegyzőkönyv
A vámos elszedi négyezer schillingjét, mert engedélyt kellett volna kérnie az írónak, hogy a saját pénzét kivigye az országból. Bécsbe. Hivatalos útra ment volna. Megszégyenülve visszajön Pestre. Közben a törvényességről, a szabadságról, az ember mivolta minősítettségéről elképesztően pontos és dísztelen szöveget ír.
*
Egy másik dokumentumban ezt olvastam:
(Szerkesztő): „…Egyetértek, de később visszatérünk rá. Most engem is jobban érdekelne a fikció és az önéletrajz közötti különbség, hiszen a Sorstalanságot mind a kritikusok,
mind az olvasók „önéletrajzi regénynek” szokták nevezni.
       
 ( Kertész Imre): Helytelenül, mert ilyen műfaj nem létezik. Vagy önéletrajz, vagy regény. Ha önéletrajz: akkor felidézed a múltadat, minél lelkiismeretesebben igyekszel ragaszkodni az emlékeidhez, rendkívül fontos számodra, hogy mindent úgy írj le, ahogyan az valóságosan is megtörtént, mint mondani szokás: hogy semmit se tegyél hozzá a tényekhez. A jó önéletrajz olyan, akár egy dokumentum: korrajz, amelyre „támaszkodni lehet”. A regényben viszont nem a tények a fontosak, hanem egyedül az, amit a tényekhez hozzáteszel.”
         
http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=-1&docId=247&secId=23351&qdcId=3&libraryId=-1&filter=Kert%C3%A9sz+Imre&limit=1000&pageSet=1
Ez a beszélgetés a szerkesztőjével magnószalagon van, írott formája a K.dosszié címet kapta. Ha a link nem működne, a PIM digitalizált szövegeiben megtalálható. A Sorstalanság megírásáról van benne szó különben.
Tovább lehet folytatni a gondolatot azzal, mennyire hiteles a memoárirodalom egy-egy darabja. Például Zsukov marsall emlékiratait úgy olvastam, mint egy regényt. Biztos szépítve volt benne sok minden, de ütős és megragadó volt, hát  hol a határa az önéletrajznak és a regényesnek, és elveszti-e egyáltalán a hitelét egy önéletírás, ha éppen nincsenek hozzá  levéltári dokumentumok?
Ugyanilyen izgalommal olvastam Bethlen Miklós önéletírását, ez  egészen más volt, mint amivel addig találkoztam. Sok gondolatot fejt ki, van benne regényes szépirodalmi rész főként az ifjú éveiről, lám csak, a fiatalságra emlékezés kivált az emberből  egy ábrándos gesztust… Írói szándék és formai elgondolás kérdése, mi lesz az emlékek összességéből, ami a lejegyzőjének a fejében megfordul.
Most visszautalok egy beszélgetésre Alizzal: ő is azt vetette föl, hogy az elmesélés  árt a tárgyszerűségnek. Illetve, hogy az emlékmeséből fikció lesz. Ezért inkább fotókkal támasztaná alá az emlékiratait. Jó lenne, ha megcsinálná, teljesen mindegy, milyen kategóriába sorolódik a kész mű, ha olvasni és látni lehet a huszadik század kiválasztott évtizedeiről egy embert. Kislányt. Fiatal nőt a kapcsolatainak tükrében. A memoárirodalom nagyon széles körű, jól kidolgozott ösvényei vannak, aki rögösebb talajra téved, kincseket fog felmutatni, ebben biztos vagyok.
És most vissza Kertész Imréhez. A regényről mondja, hogy akkor jön létre, ha a „tényekhez hozzáteszel” . Vitatkozom vele. A tényekhez hozzátevődik magától valami plusz akkor is, ha csak leíródnak.  A szavak milyensége által lehet a tényt gúnyosan vagy humorosan előadni, egyszóval a legszorosabban vett jegyzőkönyv is aszerint ébreszt gondolatokat az olvasójában, ahogyan a szöveg megformálója kigondolta. Kertész maga példa erre éppen a Jegyzőkönyv c. írásával.
http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=-1&docId=359&secId=32465&qdcId=3&libraryId=-1&filter=Kert%C3%A9sz+Imre&limit=1000&pageSet=1
Ha tiszteletlen lennék, megírhatnám e jegyzőkönyvet humoreszknek. Alig egy-két szót kellene fölcserélni, anélkül, hogy a tényeken változtatna, és kész a másmilyen mű. Vagyis a regény sem kizárólag a „hozzátevéstől” lesz regény.

Jan. 20.
Jól belebonyolódtam. József Attila ezen a bloghelyen is időszerű lehetne: költő vagyok, mit érdekel a költészet maga.
*
Felmentő szavak Dobos István önéletírásokat elemző könyvéből:  „…az elmondás által  kifejeződő igazság az önéletírás hitelességének forrása. Déry Tibor, Esterházy Péter, Illyés Gyula,  Kassák Lajos, Márai Sándor, Móricz Zsigmond,  Nagy Lajos, Németh László, Szabó Dezső, Vas István  vagy Veres Péter önéletrajzi fikciói egymástól eltérő  önértelmező stratégiák, irodalomfelfogások  és művészeti hitvallások jegyében készültek.”
Önéletrajzi regényt nem írtak, sem regényes önéletrajzot, de hát akkor mit? K. I. szerint valami nem létezőt?
*
Történelem és emlékezet címmel keresgéltem a neten.  Azt mondja egy ember, hogy az emlékezet nem érvényes, kutatók áldozzák értékes idejüket ennek bebizonyítására:
http://www.mediakutato.hu/cikk/2008_03_osz/10_kortars_emlekezet

Elment a kedvem az emlékcserepektől. 

Jan. 10.

Nemsokára összeszedem az ötvenes évek emlékcserepeit.  Bármennyire szidják is a Rákosi rendszert, a beszolgáltatást, a tervgazdálkodást és az irányított ifjusági szervezeteket, nekünk nem volt olyan rossz. Gyerekek voltunk, játszottunk, sok mindenről nem is tudtunk. A tudatlanság a mai napig tart, hiszen rendre kiderül, mennyi minden történt az elmúlt évtizedekben, anélkül, hogy értesültünk volna róla.

Elég is ennyi. Inkább feljegyzem, mit láttam Esztergomban. Mert be kellett mennem a kórházba látótérvizsgálatra. Buszra pattantam, a telepi buszra, ami azért fontos, mert itt a helyi járatokhoz rendelt ócska Ikaruszokat használják. A jármű koszos belül, redves kívül, nyikorgó karosszériával és mogorva sofőrrel közlekedik.

 Az esztergomi Volán központja zsúfolt, girbegurba járdákon várakoznak a környékbeliek, a buszok mély vájatokba toccsanva híg sarat fröcskölnek rájuk.

 A belváros meg a kórház környéke elég jól meg van csinálva. Néhány jobb kávézó, egy-egy kulturáltabb bolt, szép drogéria mutatkozik, ahol az ember jól érezheti magát. A mellékutcák hírül se ilyen gondozottak. A piac utcája egyenesen förtelmes. A coop boltok ajtajai ragadnak a zsíros kosztól, a húsüzlet büdös. Havonta kirakodik egy használtkönyv-kereskedő, itt aztán lehet látni, milyen kulturpolitikával éltek eleink, és mik jelentek meg a rendszerváltozás óta.

Jan 12.

Leszerelik az egyetlen élelmiszerboltot. Van még a faluban egy pékség, tejterméket ott is árulnak, meg van messzebb egy húsbolt, ahol tarhonyát, savanyúságot és csomagolt cukrászsüteményt tartanak. Jó, mi?

Jan. 13.

Találkoztam a megszűnő bolt tulajdonosával. Nem köszönt, keresztül nézett rajtam. Csak nem engem hibáztat, amiért tönkrement? Úgy tűnik, vicces a kérdés, pedig nem az. Ő egy virtigli  bennszülött. A betelepülők  kétes egzisztenciák a szemében, feltételezi, hogy lopták a pénzt, amiből megvették a régi jó svábházakat, vagy egyenesen komenisták, akik miatt itt tart az ország vele együtt. A bornírt előítéletekből még több lesz, ahogy növekszik a válság.

Jan. 14.

A buszmegállóban jól fel lehet mérni az emberek okosságát és tájékozottságát. Két néni beszélget. Az egyik sóhajtozik: „Csak meg ne szüntessék, hogy ingyen utazhatunk.” A másik magyaráz:  „Gyurcsány meg akarta szüntetni az ingyenességet, azért kellett regisztrálni az idős utasokat, de most az O. V. visszaállította, mert megadja nekünk a tisztességet.”

*

Gondolná az ember, végre történik valami Esztergomban:

http://hirszerzo.hu/hirek/2012/1/13/20120113_nepszavazas_esztergom_marcius_tetenyi 

Bármi lesz is az eredménye, ki fogja megfogalmazni és végrehajtani a határozatot? Vagy a népszavazástól hirtelen együtt fog működni a képviselőtestület a polgármesterrel?

Jan. 15.

Egyre több az irígy ember körülöttem. Talán eddig is így volt, csak nem vettem észre.

*

Saját dagályomhoz: „Ha oly szorgalmatos gondjok volna az embereknek az ő lelkekre, mint evilági dolgokra, fölötte könnyű volna az igazságnak isméreti, holott erre nemigen szükséges a mély bölcsesség, hanem a jó lelkiismeret és igazság szomjúhozó akarat. De mivelhogy lenyomja és szemfényvesztő babonájával megcsalja a hamisság az embereknek homályos értelmét, ennek okáért sokan, noha az igaz útból kitértek, de mégsem akarják az utánok kiáltó szavát hallani, hanem inkább bédugják fülöket.

(Pázmány Péter: Rövid tanúság)

A kulturális enciklopédia szerint a fenti Pázmány Péter-szöveg kitűnő példa a dagályosságra. Szerintem nem. Inkább nyelvi bravúr, érdekesség, mondanivalója pedig megfontolásra érdemes.

Dagályt bőséggel találhatni az interneten (is).  Sőt. Azt mondja a ház ura, ha a mai példakeresők szerint kiér a mondat vége a sor széléig, akkor már dagályos. És legyen benne legalább három b.meg, máskülönben nem mai.

Jan. 16.

Olvasom egy nő blogját. Olyan viszolygással, hogy legszívesebben abbahagynám. De magamra erőltetem, hogy rájöjjek végre, mi taszít ennyire rémesen.  Jó ízléssel választ verseket, eltekintve egy-két amatőrtől, akikben túlteng az érzelem. És megvan! Itt derült ki, mi facsarja az orromat ebben a blogban. Hát az, hogy nem tesz különbséget érzelmesség és érzelgősség között. Vagy túl erős az érzelmi tartalma annak, amiről beszámol, vagy úgy érzeleg, mint a magyarnótában az odavana virágosnyár. De jó, hogy rájöttem! Többé nincs olvasáskényszerem vele szemben. Sőt. Minden meg van bocsátva, ó, te szegény!

Jan.17.

Nagy hó esett valamikor hajnalban. Egyhamar nem jutunk ki a faluból, az biztos.

Eleinte kis fecni papíron igazolták, hogy az önkéntesen jegyzett kötelező békekölcsönt felajánlotta a dolgozó. Nagyika a pénztárcájába tette az igazolást gondosan összehajtogatott papírpénzek mellé.  http://retronom.hu/index.php?q=node/25239

Megmagyarázta, hogy amit szélről tesz, az lesz a következő befizetni való. Így adagolgatta külön-külön a lakbért, az ebédpénzt, a villanyszámlára valót, és más egyéb, előre tudható költségeket. A fémpénzek rekeszéből adott 20 fillért péksüteményre, 50 fillért fagylaltra. Titkos akciók voltak ezek. Nagyapa haragudott, ha Nagyika „szórta a pénzt”, anyukánk pedig ezerszer a lelkünkre kötötte, hogy „ne pumpoljátok a nagymamátokat.” Jóságával gyakran visszaéltünk, ő pedig hallgatott, hogy megőrizze a családi békét.