Amikor gyerekek voltunk, gyakran jártunk át a templomba. Jó volt fönn a kórusban énekelni, jól kiereszthettük a hangunkat, senki nem szólt ránk, hogy halkabban, mert fáj a feje. Az orgona fújtatójánál a testvéreim ügyködtek, nagyapa meg zengette az ünnepélyes dalokat, különösen Karácsony előtt. Rorátéra 6 órára mentünk, mert mindenki dolgozni vagy iskolába járt, nem lehetett elkésni, de nem is volt tanácsos bevallani, hol kezdtük a napot.
http://www.szepi.hu/nota/xmas/x081.gif
Sötét volt még, amikor beléptünk a halványan világított templomba. Nagyapa hívogató dallamai között a Csendes éj, szentséges éj, meg az Ó gyönyörű szép karácsonyi éj hangzottak a leggyakrabban, a mise végén pedig nagy hangerőre kapcsolva zengette, hogy Dicsőség mennyben az Istennek, békesség, Földön az embernek… és komolyan is gondolta. Minden közeli felnőttünk komolyan gondolta, még Bitó Juci néni, az orosz tanárnőnk is, meg Berta igazgató bácsi az iskolában, a fizika meg az énektanár, ők mind hívek voltak, így visszatekintve, de a valóságban is, biztos. Meg lehetett érezni, hogy a történelemtanár, akinek a férje a városi futballcsapat edzője volt, az például nem szerette Juci nénit. Titkos szálak feszülnek, rejtett érzések jól visszaköszönnek ma is, hiába énekeljük, hogy békesség, békesség, embernek.
